„Így töröm össze ezt a népet, és ezt a várost…” (Jer 19,11)
A cifra cserepek és a kis mécses
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
A fazekas műhelyében egymás mellett sorakoztak a polcon a félkész korsók, agyagedények. A kiégetésre várakozva féltékenyen méregették egymást.
– Ez a kancsó sokkal öblösebb nálam! – irigykedett egy kis tál.
– Én miért nem kaptam két fület? – méltatlankodott egy kanna. Csak a kis olajmécses nem zsörtölődött:
– Milyen jó, hogy itt lehetek, fenn a polcon! – sóhajtotta. – Amikor a mester, még mint agyagdarabot a kezébe fogott, nem tudtam, mi vár rám! Addig döngölt, gyúrogatott, amíg meg nem puhultam. Akkor belém csípett és letépett rólam egy hatalmas darabot. Ó, hogy fájt! Azt gondoltam, ennél semmi sem lehet rosszabb. Ekkor a korongra tett és forgatni kezdett. Nemcsak szédültem, de ujjainak nyomásától sajgott mindenem. De most már semmi sem fáj, és tudom, hogy ha ezt kibírtam, mindent el fogok tudni viselni, ami csak vár rám. S egyszer még talán
segíthetek is majd valakin, hiszen én már tudom, mi az igazi fájdalom.
– Ugyan kinek akarsz te segíteni és minek? – fortyant fel egy öblös kanna. – Hiszen olyan jelentéktelen vagy! Kicsi, egyszerű és ronda! Bezzeg én! Csak nézz rám! Boldog lehet az asszony, akinek lesz elég pénze, hogy megvegyen! Nem is kétséges, hogy drága holmi vagyok, s hogy igazán megbecsülnek majd! Hát még, ha megkapom a fényes mázruhámat! Igazi előkelőség leszek! Nem is tudom, hogy kerülhettem ide mellétek! – húzta félre a száját dölyfösen.
A kis mécses nem válaszolt rá, csak még jobban összehúzta magát. Másnap a mester elvitte, hogy kiégesse őket, néhány nap múlva pedig már be is festette valamennyit. Az öblös kanna és a ragyogó, színes, mázas agyagkorsók büszkén húzták ki magukat a polcon:
– Mi vagyunk a legremekebb edények a világon! A tűz sem tudott elpusztítani minket! Senki sem lehet erősebb nálunk! Mi hibátlanok vagyunk! Sőt tökéletesek! – áradoztak nagy hangon.
A kis mécses semmit sem szólt, csak megcsóválta fejét: „Hiába! Van olyan szennyeződés, amit még a tűz sem tud kiégetni az agyagból!” – gondolta magában, s szomorúan nézett társaira. Ők félreértették szomorúságát, és még pökhendibben hozzátették:
– Ugye már te is belátod, milyen ócskaság vagy! De már úgyis hiába szomorkodsz! Rajtad már senki sem segít!
– De én talán még segíthetek valakin! – válaszolta nekik a kis mécses nyugodtan.
Másnap a mester becsomagolta portékáját és a piacra indult. Ott sorban kitette áruját az asztalokra, s legbecsesebb műveit külön gonddal rakosgatta. Dél felé egy férfi jött határozott léptekkel, nagy hanggal. Megvette a legcifrább agyagkorsót és a Cserép-kapu bejáratához igyekezett. Néhányan a nép vénei és a papok közül követték. Mikor odaért, kiabálni kezdett: „Juda királyai, Jeruzsálem lakói! Halljátok az Úr szavát! A seregek Ura, Izrael Istene mondja: Nos, olyan nyomorúságot hozok erre a helyre, hogy aki csak hallja, csengeni fog tőle a füle. Azért történik ez, mert elhagytak engem, ezt a helyet pedig megszentségtelenítették, tömjént áldoztak itt idegen isteneknek, akiket sem ők, sem atyáik, sem Juda királyai soha nem ismertek.” Ekkor fogta a drága, cifrára mázolt agyagkorsót és a földhöz csapta. Az millió darabra tört. A széthulló cserepek csörgésétől visszhangzott az egész utca. A fazekas dölyfös agyagkorsói megrepedtek a rémülettől, látván legszebb társuk vesztét. Egyedül a kis mécses őrizte meg nyugalmát és épségét. Egy asszony lépett a fazekas asztalához. Egyszerű, mondhatni szegényes ruházatán látszott, hogy valakit gyászol. A fazekas megszánta a nőt és így szólt:
– Jóasszony! Látom, a mécsesemet nézegeted! Vidd el! Neked adom féláron! Szükség lesz a fényre, ha mindez igaz, amit ez a Jeremiás mondott az imént! A Seregek Ura irgalmazzon minekünk! – tette hozzá gondterhelten.
Az asszony hálásan ölelte magához a kis mécsest, s mihelyt hazaért, beleöntötte a maradék, utolsó csepp mécsesolaját is. Igaz, hogy csak félig telt meg, de a kis mécses lángja elégedetten lobogott. Sugaraival beragyogta a sötét szobát, s hálás volt, hogy álma valóra válhatott: fényével segítségére lehet majd valakinek, kinek szívét a bánat sötétje fátyolozta be.
