Március 19.: Szent József ünnepe
Az imakönyv
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Vida József
Szent József ünnepéhez közeledve nagyapám régi imakönyvének borítóképe jut eszembe, melyet apró gyerekként gyakran megcsodáltam. Egy férfialak állt rajta, kezében egy kisgyerekkel, aki mintha mindig felém intett volna. Körülöttük virágok, szép, aranyszínű, cirádás keretben. Mikor már olvasni is tudtam, gyakran betűzgettem fénylő betűit: „A katholikus férfi”. Ezt akkoriban nem igen értettem, de volt valami sejtelmes, titkot leső érzés abban, hogy a papa éjjeliszekrényéről elcsenve újra és újra átlapozgattam. Később tudtam csak meg, hogy a kép Szent Józsefet ábrázolta, s azt is csak mostanában értettem meg, hogy Jézus nevelőapjának mennyire meghatározó szerepe volt nagyszüleim életében.
Nagymamám falusi kántor-tanító legkisebb lányaként szinte az anyatejjel szívta magába a hitet, ez táplálta lelkében a szeretetnek azt a fogyhatatlan tüzét, amelynél mi, kis unokái, olyan örömmel melegedtünk. Valahányszor valaki beteg lett vagy bajba került a családból, ő mindig mellé állt, és tapintatával, humorával egykettőre megoldotta a megoldhatatlannak tűnő helyzeteket. Soha senkit nem hallottam még olyan önfeledten, galamb turbékolásszerűen kacagni, mint ahogyan ő nevetett. Pedig az élete nem volt csupa vidámság, és nemcsak a világháború miatt. Mikor már férjes asszony voltam – talán nem véletlenül – elmesélte, hogy a papa egyszer régen megcsalta őt egy elvált asszonnyal. El is költözött, s ő ottmaradt a három gyerekkel, munka és pénz nélkül. Nagyfia – édesapám – ekkor kezdett dolgozni, és fiatalos felháborodásában elhatározta, hogy megbosszulja, amit az apja tett, s leveri rajta a családon esett sérelmeket. Mikor nagymamám meghallotta, mit tervel, szigorúan megtiltotta neki
– Akármit tett – mondta –, akkor is az apád. Tisztelned kell ezért! A többit bízd a Jóistenre!
Ő pedig szorgalmasan végezte a Szent József-kilencedeket, egyiket a másik után. Később – mint elmondta – a papa megbetegedett és kórházba került. Senki sem látogatta, csak a nagymamám, aki mihelyt tudomást szerzett balsorsáról, azonnal felkereste és segítségére sietett. Ezek után persze nagyapa visszatért a családhoz, és egyre többet kezdte forgatni az imakönyvét, olvasóját. S hogy kinek a pártfogását kérte legbuzgóbban, ez abból is látszott, hogy a leginkább elgyűrt oldalak a Szent Józsefhez szóló imákat tartalmazták.
Ahogy teltek az évek, mintha fordult volna a kocka. Nagymamám egyre komorabb lett, néha nehezen beszélt és egyre reményvesztettebbé vált. Érelmeszesedés – mondták az orvosok. Virágvasárnap volt, mikor kórházba vitték őket. Egyszerre, de mégis külön-külön. Nagymama a kórház északi részében, míg a papa a keleti szárnyban kapott helyet. Ott, a mentőautóban látták egymást utoljára. Csak a mama temetésén tudtam meg: nagyapa gondoskodott róla, hogy a mama hozzájusson a szent útravalóhoz. Nem hagyott nyugtot a nővéreknek, míg ki nem derítette, mikor érkezik a kórházi lelkész, s mihelyt megérkezett, lelkére kötötte, hogy első útja az én nagymamámhoz vezessen. Így tudott a mama halála előtt néhány órával meggyónni, áldozni és a szent útravalóval átlépni az örök életbe.
Nagyapám még egy hónapig élt, állandó kínok között. Míg végül eljött érte a mennyei ács jegyese, ugyanis Látogató Boldogasszony napján halt meg, rózsafüzérrel a kezében.
Hiszem, hogy a hűséges ács, Szent József mindkettőjüket pártfogásába vette, s hozzá végzett buzgó könyörgéseik jutalmaként kiesdte számukra a mennyországba való biztos bejutást.
