Száz éve született Simone Weil
Ajtót nyitott a természetfölöttibe
Szerző: B.L.
Iskolatársai mint komoly, különös kislányra emlékeztek vissza rá. Alakja még inkább kitűnt főiskolai környezetéből. Filozófiatanára szerint soha senki jobban nem értette meg Spinoza gondolatvilágát. Társai tartózkodtak tőle. A fiatal lány káprázatos szelleme már-már betegesnek tűnt számukra. Ítéleteinek pontossága, fölénye és heve lehetetlenné tette legtöbbjük számára a vele való eszmecserét.
1931-ben Puy-ben vállalt tanári állást. Ekkor csatlakozott nyíltan az elnyomottakhoz, s a kisváros lakói nemegyszer döbbenten láthatták együtt inni, kártyázni a munkásokkal. A rázúduló felháborodást Gustave Thibon elbeszélése szerint Simone Weil földöntúli iróniával fogadta, s egy tanfelügyelőnek, ki felfüggesztésével fenyegetőzött, mosolyogva válaszolta: „Tanfelügyelő úr, a felfüggesztést én mindig is pályafutásom természetes megkoronázásának tartottam.”
Egyre mélyebben vonzotta az emberi szenvedés, osztozni kívánt benne, teljes mélységében kívánta megtapasztalni, mert úgy érezte, csak így lehet mások segítségére. 1934-ben marósnak szegődött a Renault-művekhez. Itteni tapasztalatairól vall La condition ouvriére című 1956-ban megjelent könyvében. Az írásról Albert Camus úgy beszélt, mint a háború utáni Franciaország ,,legnagyobb és legnemesebb” műve.
1935-ben, mikor kezdetét vette a spanyol polgárháború, azonnal jelentkezett szolgálattételre. Egy baleset miatt azonban rövidesen vissza kellett térnie Franciaországba. 1937-ben Saint-Quentinban tanított, majd 1940-ben szüleivel együtt Marseille-be menekült a német megszállók elől. Itt ismerkedett meg Perrin atyával (műveinek későbbi szerkesztőjével) és Gustave Thibonnal. Kenyerét egyszerű szőlőművesként kereste, ám kezdődő tüdőbaja lassan pokollá változtatta életét.
1942-ben New Yorkba kísérte szüleit, ám hamarosan egyedül, de visszatért Európába, és Angliában telepedett le. Szerette volna, ha a titkosszolgálat a front mögötti ellenséges területre küldte volna, ám fizikailag tökéletesen alkalmatlannak találták, s jelentkezését elutasították. Simone Weil ekkor már súlyos beteg volt, de erről nem vett tudomást. Fölösleges élelmiszerét szétosztotta, s maga csak annyit evett, amennyi akkoriban jutott egy emberre az éhező Franciaországban. Halálos betegen, végképp legyöngülve, amikor kimerülten hazament napi munkájából, órákon át mesélt szállásadónője értelmileg visszamaradott kisfiának, így ajándékozva meg ismeretlen és földöntúli boldogsággal a szerencsétlent. Simone Weil a kegyelem által megbizonyosodhatott Isten létéről, ennek ellenére nem igyekezett azon, hogy vele való kapcsolatát „intézményesítse”, húzódozott attól is, hogy megkeresztelkedjék. Nem az Egyház emberi tökéletlensége riasztotta, inkább küldetésének érezte, hogy megmaradjon azok között, akiknek nem adatott meg az az intézményes biztonság, amelyet az Egyházhoz tartozás jelenthet. Jézus jelentett számára sokat: a Miatyánk istenképe, a kereszt feloldhatatlan, mégis tündöklő titka. Nem ok nélkül mondják misztikusnak – a szó legszorosabb értelmében. Hiszen újra meg újra megtapasztalta Isten szerető jelenlétét. Nem látomásokat látott, a belső megvilágosodást élte át.
Harmincnégy éves volt, amikor a tuberkulózis és az általános testi gyengeség végzett vele. 1943. augusztus 24-én egy angliai kórházban halt meg.
Simone Weil: Jegyzetfüzet(Részletek)
Lemondás. Utánozzuk Istennek a teremtésben megnyilvánuló lemondását. Isten – bizonyos értelemben – lemond arról, hogy minden legyen. Nekünk arról kell lemondanunk, hogy valami legyünk. Ez az egyedüli jó, amire képesek vagyunk.
*
Ha értelmünket a jó felé fordítjuk, lehetetlen, hogy egész lelkünk annak vonzásába ne kerüljön – lassanként, ha mégannyira ellenállna is.
*
Igazságosság. Állandó készenlét annak elismerésére, hogy egy másik ember nem az, aminek olvassuk, amikor ott van (vagy amit gondolunk róla). Vagy inkább kiolvasni belőle, hogy bizonyosan más, talán egészen más, mint aminek olvassuk. Minden lény hangtalanul kiált azért, hogy másként olvassák.
*
A testi munka. Az idő, amely behatol a testbe. Munkája által az ember anyaggá lesz, mint Krisztus az Eucharisztiában.
*
Elengedni az adósságokat. Elfogadni a múltat, anélkül, hogy valami kompenzációt várnánk a jövőtől. Megállítani az időt a pillanatban. Ez a halál elfogadását is jelenti.
*
Isten azért adta nekem a létet, hogy visszaadjam neki. Úgy vagyunk ezzel, mint azokkal a próbatételekkel, amelyek csapdákra hasonlítanak, s amelyekkel a mesékben, a beavató szertartásokban találkozunk. Ha elfogadom ezt az ajándékot, rossznak, végzetesnek bizonyul; értéke akkor mutatkozik meg, ha lemondok róla. Isten megengedi nekem, hogy kívüle létezzem. Az én dolgom, hogy lemondjak erről a lehetőségről.
*
A lehetetlen a természetfölöttibe nyíló ajtó. Csak be kell kopogni rajta. Valaki más nyitja ki.
*
Semmi sincs, ami jobban megközelítené az alázatot, mint az értelem. Lehetetlen értelmünkkel büszkélkedni akkor, amikor valóban használjuk. S mikor használjuk, nem ragaszkodunk hozzá. Hiszen jól tudjuk: még ha a következő pillanatban gyengeelméjűvé válnánk is, és úgy is maradnánk életünk végéig, az igazság továbbra is létezik.
(Bárdos László
és Jelenits István fordításai)
