„Dicsőség a magasságban Istennek…” (Lk 2,14)
Az utolsó falat
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Méghogy Betlehem! Kenyerek háza! Ki adott ilyen nevet ennek a kis porfészeknek, ahol még a kenyérmorzsát is sajnálják egy éhes, kitaszított ebtől!
– Ne morogj már, Gerzson! Inkább menjünk, nézzük meg, mit csinál Lea és a családja! – dörgölőzött a fekete macska zsörtölődő barátja csatakos bundájához.
– Te könnyen beszélsz, Szalóme! Lea biztosan ad majd neked pár csepp tejet, hogy ne éhezz! De velem mi lesz?! – morgott tovább a kutya.
– Hátha találkozunk az öreg Abdiással! Ő mindig dob neked is pár falatot! – dorombolta Szalóme.
– Könnyű neki! – vágta oda Gerzson még mindig durcásan. – A bátyja, aki még nála is idősebb, Jeruzsálemben lakik. Szent embernek tartják, mert szinte mindig abban a nagy házban lakik, amit az emberek Isten Házának neveznek. Hát ennek a Simeonnak – ha jól tudom, így hívják – biztos jó élete lehet, ha már ilyen nagy barátságban van a Mindenek Urával!
– Igen! – bólintott Szalóme. – Állítólag hallja is Őt! És Ő megígérte neki, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja saját szemével a Messiást, Isten Választottját!
– Hát akkor hosszú élete lesz! – vigyorodott el Gerzson. – Mert olyan ez a világ, mint egy pocsolya! Nem mozdul benne semmi!
– Már itt is vagyunk! Gyere, az istállóban jó meleg van! – ugrott előre a macska.
Bent a félhomályban három tehén kérődzött csendesen.
– Üdvözlünk, Lea! – nyávogta a macska behízelgően. – Látom, lányaiddal együtt jól vagytok! Mi alig élünk a fáradtságtól és éhségtől! Senki nincs, aki megszánna két éhes utazót ebben a gonosz világban! – panaszolta ravaszul, miközben a tehén lábaihoz dörgölőzött.
– Ha beéritek egy kis friss tejjel, szívesen adunk! – mosolyodott el Lea. A macskának nem kellett kétszer mondani, azonnal elfogadta az invitálást.
– Hamarosan nagy újság lesz nálunk! – folytatta Lea. – Mint tudjátok, Ráhelnek kisbárányai lesznek. Szóval, ha nem zavar benneteket a zsúfoltság, nyugodtan itt maradhattok! – bólintott szelíd mosollyal a tehén.
Gerzson a bajsza alatt odamorgott egy halvány köszönömöt, majd elindult, hogy befúrja magát az istálló közepén álló jászol szalmájába.
– Ne oda, ha kérhetlek! – szólt rá Lea. – Azt az öreg Abdiás készítette oda, s azt mondta, vigyázzunk rá, hogy senki ne piszkítsa be, s holnap éjjelre kincset találhatunk majd benne!
– Hát remélem egy nagy velős csont is lesz a kincsek között! – mordult fel Gerzson és a fal mellé húzódva mély álomba merült. Mennyit alhatott, ki tudja, csak arra ébredt, hogy különös hangok verték fel az éjszaka csendjét. Aztán egy lágy női hang duruzsolására megszűnt a sírás. „De hiszen ezek emberek! – hasított végig a felismerés Gerzson elméjén. – Lehet, hogy kenyerük is van!” S még végig sem gondolta, már elő is bújt a szalma közül, farkát csóválva. Ám a férfi és a nő észre sem vették. A kisbabát figyelték, s összeolvadó tekintetük szinte fénykoszorút font a parányi embergyermek köré. De mi ez az ének? – hegyezte fülét Gerzson, s egyszeriben az éhségéről is megfeledkezett. Leára nézett, majd Rahelre, aki kisbárányait szoptatta.
Ekkor a fiatal nő lágy mozdulatokkal megigazította a szalmát a jászolban, s a bebugyolált csecsemőt belefektette. Gerzson nézte a kicsit, s egyszeriben úgy érezte, közelebb kell mennie. A férfira nézett, s végre az is észrevette őt.
– Hát te sem találtál másutt szállást! Gyere csak! Van egy darab kenyerem, egyél! – mondta a férfi, és a kutyának nyújtotta a szeletet. Ő mohón kapott utána, de miközben majszolni kezdte, tekintete a kisbabára esett. Olyan parányi volt, de őt nézte. S ettől a nézéstől felmelegedett a szíve. Egyszeriben megsejtette a titkot.
– Ő az, akiről Abdiás beszélt! Ő az igazi kincs! – szinte felujjongott a lelke. Egyszeriben elfelejtkezett az éhségéről, csak azt tudta, hogy közelebb kell mennie, s adnia kell neki valamit, valamit, ami az övé. „De hiszen nekem semmim sincs!” – szaladt át a gondolat az agyán. Már csak egy falat maradt a kenyérből. Bár a gyomra erősen unszolta, hogy ezt is a többi után küldje, de mégis fogta, s a jászol elé tette. Még egy utolsó pillantást vetett rá, majd, hogy meg ne gondolja magát, gyorsan visszahúzódott a fal mellé.
Hogy mire gondolhatott, ki tudja, de egy biztos, szíve mélyén együtt énekelt az angyalok kórusával: Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!
