„Egy embert sem szabad közönségesnek… tartani” (ApCsel 10,29)
Egy „bolhacsípte” naplója
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
Hát hely az jutott is! Na de az ellátás! Mire a vacsoraosztáskor rám kerül a sor, már csak a leszopogatott csontok maradnak, és még az sem mindig! Kornéliusz – mert így hívják a gazdám – a legjobb falatokat is szétosztogatja! Ez még egy kutyának is sok! Meg az a rengeteg idegen, akiknek szállást ad! De szívesen kirojtoznám a köntösük szegélyét… Persze ezért is én kapnék! Pedig mindig mondtam én, hogy nem lesz ennek jó vége!
Képzeljétek, valamelyik nap mit láttam! A nap még magasan volt az égen, mikor gazdám szokásához híven elvonult a belső szobájába, hogy imádkozzon. De az ajtót elfelejtette becsukni. Én meg belestem – persze csak a rend kedvéért, ne mondják rólam, hogy amolyan lusta kutya vagyok, aki még a gazdájára sem tud vigyázni! Bárcsak ne tettem volna! Mert amit ott láttam, azt még elmondani is alig tudom. Egyszer csak nagy fényesség támadt a szobában, és megjelent egy szárnyas férfiember! Nem látott ilyet még az öregapám sem, pedig az még királyi eb volt magának a nagy Dávidnak udvarában! Szóval, ahogy megjelent, a gazdámnak is megremegett a saruja! „Kornéliusz!” – mondta az idegen, a gazdám meg alig tudta kinyögni a választ: „Mi az, Uram?” „Imádságod és alamizsnád felszállt Isten színe elé – folytatta a különös férfi –, s megemlékezett rólad. Ezért most küldj embereket Joppéba, és hívasd el Simont, más néven Pétert. Egy bizonyos Simon tímárnál lakik, akinek a háza a tenger mellett van. Ő majd megmondja, mit kell tenned.” Azzal eltűnt, s a fény is megszűnt. Ennek már több mint két napja. Ezt onnan tudom, hogy gazdám elküldött két szolgát meg egy katonát, s azóta minden reggel őket várom a kapunál. Hátha eszükbe jutok, s nekem is hoznak valami finom falatot. Ó! De hiszen ezek ők! És még valaki jön velük! Bocsássatok meg barátocskáim, de muszáj eléjük szaladnom, hogy körülszimatoljam őket.
– Helyedre! – harsant fel a parancsszó, s én morogván bár, de visszavonultam a kapuhoz. „Jellemző! – morogtam magamban. – Én leszek megint az utolsó, aki finom falatokhoz jut!” Ám többet nem tudtam vakkantani, mert a csodálkozástól még arról is megfeledkeztem, hogy éhes vagyok: „Mi ez? Miért borult le a gazdám ennek az idegennek a lábához? Ki lehet ez a bozontos szakállú?”
– Állj fel! – mondta az idegen, akit Péternek hívtak. – Hisz én is csak ember vagyok. „Jól tudjátok, hogy mennyire tilos zsidó férfinak idegennel érintkeznie vagy vele tartania. De nekem az Isten megmutatta, hogy egy embert sem szabad közönségesnek vagy tisztátalannak tartani. Ezért minden habozás nélkül ide siettem a meghívásra. De szeretném tudni: Miért küldtetek értem?”
Kornéliusz ekkor elmesélt mindent az idegennek, ami néhány napja imádkozás közben történt. Péter erre égre emelte tekintetét és könnyes szemmel folytatta: „Valóban el kell ismernem, hogy az Isten nem tesz a személyek közt különbséget, mindenki kedves előtte, aki féli, és az igazsághoz igazodik, bármely nép fia is.”
Ezután sok mindent mondott még, amiből én semmit sem értettem, így hát leheveredtem egy kicsinykét, amíg a vacsora szóba nem kerül. Egyszer csak arra ébredtem, hogy mindenki lelkesen és különös hangon meg nyelveken kiáltozik. „Meg lehet-e tagadni a keresztvizet azoktól, akik a Szentlelket éppen úgy megkapták, mint mi?” – kérdezte Péter.
Ezután valami különös dolog történt, amit sehogyan sem értek. Igaz, hogy csak tisztes távolból figyeltem, mert nem rajongok a vizes dolgokért. Gazdámat és egész háza népét az udvarban lévő medencében alámerítették, és közben ezt mondták: „Kornéliusz, én téged megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!” Ezután a gazdám olyan boldognak látszott, mint néhanapján én, ha sikerül megtalálnom az elásott velős csontomat. Csakhogy az én örömöm azonnal elmúlik a csonttal együtt, de ő a mai napig olyan, mintha csak a világ leggazdagabb és legboldogabb embere lenne. Ki érti ezt?! Bárcsak egyszer én is rájönnék, mi a titka!
