„Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket” (Lk 2,12)
Csalavér naplója
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
Kedves kis barátom! Most biztosan csodálkozol, hogy én, egy ilyen szürke, közönséges kis csacsi naplót írok, de ha tudnád, milyen különleges dolgok történtek velem a napokban, akkor biztosan megértenéd, hogy úgy érzem, el kell mondanom mindenkinek, amit láttam és hallottam.
Az egész egy csöndes, csillagfényes éjszakán kezdődött. Nálunk, Betlehem határában minden éjszaka egyforma: unalmas, hosszú és hűvös. Aznap éjjel azonban váratlan látogatók vertek fel minket legmélyebb álmunkból. Kétlábúak voltak, de azokhoz az emberekhez, akiket eddig megismertünk, korántsem hasonlítottak. Nem ordítottak folyton, s a szemükből áradó szeretettől mindjárt melegebbnek tűnt a hűvös istálló. Ahogy a beszédükből kivettem, a férfit Józsefnek hívták, a nőt Máriának. Milyen gyönyörű szeme volt és olyan illatos, puha simogatása! Ahogyan levette a köpenyét, mindjárt beleszerettem, mert neki is olyan nagy pocakja volt, mint nekem. Szegény, biztosan ő is sokat szenved a torkossága miatt, hiszen engem is azért ver legtöbbször a gazdám, mert azt mondja, eleszem a társaim elől az ételt. De mit csináljak, ha olyan finom és én olyan éhes vagyok! Ahogy ezen gondolkodtam, egyszerre vékony, sivító hang verte fel a csendet:
– Oááá! – körülnéztem, és akkor lepődtem csak meg igazán. Egy kisember volt. Rózsaszín, illatos és roppant hangos. Vajon hogy kerülhetett ide? Szegénynek nincsen semmilyen bundája. Biztosan fázik!
– Miért nem csinál már valaki valamit?! – ordítottam, de ekkor láttam, hogy Mária már törölgeti, bebugyolálja és magához szorítja a kis csomagot.
– Kicsi fiam! Kis Jézusom! – suttogta lágyan. Ekkor döbbentem rá, hogy a kis jövevény Mária gyermeke. De még fel sem ocsúdhattam a csodálkozásból, mikor különös fény ragyogta be a szénaszagú félhomályt. Gyönyörű énekszó csendült:
– Dicsőség a magasságban Istennek… – sok, sok fényes és szeretettől izzó, fehér ruhás angyal jelent meg körülöttünk. Legalábbis azt gondolom, hogy azok lehettek, mert dédapám gyakran mesélt egyik őséről, aki az öreg Bileám szolgálatában egyszer személyesen is találkozott egy angyallal. De ezek most csöppet sem voltak ijesztőek, sőt, inkább úgy csináltak, mint a szolgák, akik hatalmas királyuk előtt hódolnak.
Aztán mindenféle pásztorok érkeztek, és ők is térdre borultak előttünk. De vajon miért? Kinek szólhat ez a nagy tisztelet? Tekergettem a nyakamat, ám hi-áááá-ba, csak Józsefet, Máriát és a kisbabát láttam.
Aztán egyszer csak mély, férfihangot hallottunk az istálló elől:
– Itt találjuk-e a zsidók újszülött királyát, akinek születését a csillag jelezte?
– Jöjjetek beljebb – válaszolt csendesen Mária, és a három belépő király felé fordította a kisbabát. – Itt van, akit kerestek.
„Hát ő az?! – döbbentem rá. – Ilyen pici, és máris királynak nevezik? És ha király, miért nem palotában született, jó melegben, pihe-puha párnák és takarók között, mint a többi rendes király? Lehet, hogy őt sem engedték be, mint engem, mikor a városban betévedtem egy jó illatú ajtón egy mézszagú szobába. Még most is sajog a hátam a veréstől, amit akkor kaptam. Azóta pedig itt tartanak fogva, ebben a rideg istállóban! Szegény kicsi királykám! Na, ne félj! Majd én felmelegítelek a leheletemmel! Ne sírj már! Ha éhes vagy, adhatok egy kis maradék szalmát! Igaz, hogy magamnak tettem félre, de szívesen neked adom!” – És tudjátok, ekkor mi történt? A kis királyka rám nézett. A szeme olyan volt, mint a völgybeli tiszta tavacska, áttetsző és meleg. Mintha egészen belém látott volna, s ahogy kicsi kezével beletúrt gubancos sörényembe, úgy éreztem, minden gondom elszáll, és már nincs mitől félnem. Soha nem éreztem még ilyen boldognak magam! Láttam, ahogy Mária elszunnyadt, József pedig a tűzifával foglalatoskodott, a kicsi meg egyre csak engem figyelt fürkésző tekintettel. „Biztosan nem tudsz elaludni – gondoltam –, majd én mesélek neked: egyszer régen, mikor egy jerikói kereskedőnél voltam, gazdámmal együtt gyakran vittünk árut a másik városba. Az út kietlen vidéken vezetett keresztül, s egy alkalommal rablók törtek ránk. Szegény gazdámat véresre verték, az összes árunkat elvették és még engem is megrugdostak, mikor nem akartam velük menni. Nemsokára egy tudós kinézetű ember ment arra. Hi-áááá-ba könyörögtem neki, rá se hederített szegény gazdámra, aki a porban feküdt összeverve. Aztán jött egy másik, de az sem törődött velünk. Már egészen elkeseredtem, mikor megláttam, hogy felénk tart egy kereskedő forma idegen. Szerencsére ő megszánt minket. Olajat és bort öntött gazdám sebeire, majd a hátamra fektette, és elvitt minket a legközelebbi fogadóba. Hallottam, amint azt mondta a fogadósnak, hogy viselje gondunkat, s majd ő állja a költségeket. Aztán elment. A fogadóban jó sorunk volt. Én is kikerekedtem, gazdám is meggyógyult… – de hiszen te már el is aludtál, kicsi királykám! Jól van! Pihenj csak! Majd én addig őrködöm!”
De te kis barátom, aki most elolvastad az én csacsi naplómat, te talán tudod, ki volt ez az idegen, aki segített rajtunk, mikor a rablók kifosztottak. Örülnék, ha nekem is megírnád! Le is rajzolhatod! A Família magazin címén várom leveledet!
Csalavér
