125 éve született XXIII. János
A zsinat pápája
Szerző: Bókay László
Nyolc éves volt, amikor a szomszéd faluba küldték a plébánoshoz lakni és latint tanulni, majd a celanai gimnáziumba vették fel, ahová kilométereket kellett mindennap gyalogolnia. Tanulmányi eredménye nem volt jó, sőt egy alkalommal – mai szóval élve – intőt kapott. A levelet, melyben ezt tudatták a plébánosával, hazafelé menet széttépte, amiért két pofont kapott, ám a dolog ezzel el is volt intézve. A család úgy döntött, hogy a bergamói papnevelő intézetbe küldik a gyermeket, amelynek anyagi áldozatát, ha nehezen is, de vállalta a család, ahol már összesen húsz éhes gyerekszáj várt az asztalnál ételre, hiszen testvérek és unokatestvérek éltek együtt Giuseppe szülőházában.
1892 novemberében került a bergamói kisszemináriumba, ahol nyolc évet töltött. Egyszer egy római prelátussal találkozott itt, akire olyan jó benyomást tett, hogy amikor a prelátust 1905-ben bergamói püspöknek nevezték ki, a fiatalembert vette maga mellé személyi titkárnak. Addig azonban a szeminaristának egyéves katonai szolgálatra kellett bevonulnia, ahonnan őrmesterként szerelték le. 1904-ben szentelték áldozópappá. Egy éven át Rómában tanított patrisztikát, ahol modernizmus vádjával még a Vatikánban is feljelentették. 1905-ben jogi tanulmányokon törte a fejét a fiatal pap-tanár, ám az egykori prelátus – az új bergamói püspök magához rendelte. Tíz esztendőn át szolgálta, egészen annak haláláig. Ebben az időben – 1912-ben – Magyarországon is járt. Ennek emlékét őrzi a pesti ferences templom egyik oldalkápolnájának márványtáblája.
Az első világháborúban egészségügyi ápolóként, illetve lelkészként szolgált az olasz hadseregben. A háború után a bergamói szeminárium spirituálisa lett. 1920-ban Rómába hívták, mert XV. Benedek pápa a Hitterjesztés Műve olaszországi igazgatójának nevezte ki. Tekintélyét növelte, hogy „Őszentsége házi főpapja lett”. XV. Benedek spanyolnáthában hamarosan meghalt. Utóda, XI. Piusz szívügyének tekintette a hitterjesztés ügyét, ezért rendelkezést bocsátott ki, melyben pápai intézménnyé nyilvánította a Hitterjesztés Művét. Angelo Roncallinak nemzetközi befolyása lett. Szeretetreméltó modora, tárgyalókészsége hamarosan ismertté tette őt. 1925-ben püspökké szentelték. Előbb Bulgáriába helyezték apostoli vizitátornak, majd Törökországba és Görögországba apostoli delegátusnak. Mind az ortodoxiával, mind a muzulmánokkal rendkívül jó kapcsolatokat épített. A sok-sok történet közül talán kiemelkedik Borisz cár házasságkötésének intézése, amelynek végén a cár és Giovanna, az olasz királyi hercegnő – a menyasszony Assisiben kötött házasságot. Itt lehet azt is megemlíteni, hogy törökországi tartózkodása idején nem viselt egyházi ruhát, hogy ne ingerelje a törökök világi és muszlim érzékenységét, s bevezette a törökül való imádkozást a latin szertartású templomokban.
1944-ben, rendkívül nehéz politikai és egyházi helyzetben XII. Piusz Angelo Roncallit nevezte ki párizsi nunciusnak. Franciaország több püspökét azzal vádolta, hogy együttműködtek a megszálló csapatokkal, vagy hogy nem megfelelően tiltakoztak a megszállás ellen. E helyzetben sikerült az új nunciusnak elcsendesítenie a kedélyeket. Nyolc évig tartózkodott állomáshelyén, ahonnan bíborosként, velencei pátriárkának tért vissza hazájába.
1958 októberében, miután meghalt XII. Piusz, konklávéra gyűltek a Vatikánba a bíborosok. Roncalli is Rómába érkezett a temetésre és a pápaválasztásra. Vonattal ment, megvette a visszaútra is a jegyet. Ötvenhárom bíborosnak kellett volna a pápaválasztáshoz gyülekeznie, ám egy amerikai bíboros néhány órával a konklávé előtt meghalt, Mindszenty József pedig börtönben volt. Napjában kétszer szavazott tehát ötvenegy bíboros. A kiszivárgott hírek szerint öreg pápát kívántak választani, „átmenetit”, aki ha nem is él sokáig, új bíborosokat nevez ki. Október 28-án, a harmadik nap délutánján Angelo Roncalli bíboros megkapta a többiek bizalmát, s miután elfogadta a megbízást, XXIII. János néven lépett a Szent Péter téren állók elé.
Az „átmeneti” pápa négy és fél évig ült Péter utódaként a trónon. Jelentősen megemelkedett pápasága alatt a bíborosok létszáma, párbeszédet kezdeményezett a kommunista országokkal, az ortodox pátriárkával épp úgy tárgyalt, mint az anglikán érsekkel. Tíz személyt szentté, ötöt boldoggá avatott, felelevenítette a régi hagyományt, a nagypénteki via crucist.
Kedves, békés, nyugodt pápa volt, mindenki rendkívüli módon szerette. Szociális érzékenysége talán származásából is adódott, nevéhez fűződik az 1961-ben kiadott Mater et Magistra, valamint az 1963-ban megfogalmazott Pacem in Terris kezdetű enciklika. Legnagyobb tette azonban, hogy röviddel trónra lépése után egyetemes zsinatot hívott össze, mely II. Vatikáni Zsinat néven lett ismert, s amely jelentősen megváltoztatta az Egyház működését. A zsinat végét nem érhette meg, 1963. június 3-án meghalt. II. János Pál pápa 2000. október 23-án avatta boldoggá. Épen maradt, bebalzsamozott testét ekkor a Szent Péter-bazilika grottáiból az egyik mellékoltár alá helyezték, tisztelői, a hívek itt imádkozhatnak Boldog XXIII. János közbenjárását kérve.
