„Mert ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek…” (Préd 3,4b)
A zápor
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Jaj! Pelyhecske, ne bőgj már! Legközelebb majd te nyersz! – csicseregte bosszúsan Toncsi, a kisveréb, miközben rosszallóan megkopogtatta kishúga fejebúbját. – Mondtam már neked, hogy a nagyok nem sírnak! Síró, picsogó, síró, picsogó! – ugrálta körül a még mindig szepegő Pelyhecskét, majd sarkon fordult és elrepült.
– A nagyok sosem sírnak – törölgette könnyeit Pelyhecske. – Én is nagy akarok lenni! – motyogta, és egy határozott mozdulattal kitörölte a szeme sarkában csücsülő utolsó könnycseppet is.
– Pelyhecske! Te nem jössz gyakorolni? – kukkantott be az ablakon Rini, a kisrigó. – Már csak két nap van az idei légtáncversenyig!
– Menj csak nyugodtan, kicsim! – nyitott be a szobába verébmama. – Ebben a gyönyörű, őszi napsütésben vétek idebent üldögélni! Meg aztán amilyen ügyes vagy, akár meg is nyerheted a versenyt.
– Köszönöm, mama! – csillant fel Pelyhecske szeme, és kecsesen Rini után röppent. Apró szárnyaival lágyan szelte az eget, hol jobbra, hol balra fordulva, mintha csak a kedvező pillanatot várná, hogy egy hirtelen jött szellőgyerek hátára kapaszkodva feljebb, egyre feljebb vitesse magát, egészen a diófa csúcsáig. Onnan aztán nagyokat megszégyenítő bátorsággal zuhanórepülésbe váltott át, míg újra el nem csípett egy lágy fuvallatot. Egyre jobban élvezte a táncot, és még azt sem vette észre, hogy barátnői irigykedve figyelik kecses mozdulatait.
– Még a végén ez a kis pisis lesz a bajnok! – sugdolóztak félhangosan.
– Miért ne lehetne – csattant fel Rini –, ha egyszer ügyesebb nálatok! – ám alighogy mindezt kimondta, óriási szél söpört végig a tájon. Hogy honnan jött, ki tudja? De hogy mindenkit meglepett, az biztos. Legfőképpen Pelyhecskét, akit úgy nekilökött egy vastag ágnak, hogy egyik szárnya teljesen kibicsaklott. A fájdalom szétáradt a tagjaiban, szemébe könnycseppek gyűltek. „A nagyok nem sírnak, a nagyok nem sírnak…” – mondogatta magában Pelyhecske összeszorított foggal, miközben Rini hazatámogatta.
Odahaza édesanyja bekötözte a sérült szárnyát, és pihe-puha ágyacskájába fektette.
– Pihenj, kicsim, én addig készítek neked valami finomságot – mondta, és magára hagyta.
Pelyhecske torkát sírás szorongatta, de ő egyre csak ezt hajtogatta magában: „a nagyok nem sírnak…”. Ettől aztán még szomorúbb lett, különösen, mikor arra gondolt, hogy most már biztosan nem versenyezhet. Búja másnapra sem múlt el, sőt még keservesebben érezte magát. Hát még, mikor a szél a távoli légtáncverseny neszeit hozta feléje.
– Ej, ej! – csóválta fejét édesanyja. – Nem jól van ez így! Néha a szomorúság összegyűlik bennünk, mint egy sötét felhő, ami eltakarja a napot. Nézz csak ki az ablakon!
Odakint fekete fellegek gyülekeztek. Aztán egyszer csak eleredt az eső. Csipp, csepp, egyre sűrűbben kopogtak.
– Látod? – simogatta meg verébmama Pelyhecske buksiját. – Ha egy felhő annyira megtelik sötétséggel, hogy már nem bírja tovább, akkor kiengedi magából, és elkezd esni. Ettől mindjárt jobban is érzi magát, és elmúlik a sötét kedve – mutatott az égre verébmama. És valóban, a sötét felhő eltűnt, a napocska újra előbújt.
– Nézd, mama! Milyen gyönyörű szivárvány! – kiáltotta Pelyhecske. – Most sokkal szebb az ég, mint az eső előtt!
– Igen – bólogatott verébmama. – És tudod, néha, egy kiadós sírás után mi is sokkal jobban érezzük magunkat. Akárcsak a felhők. Ezért néha még a nagyok is sírnak ám. Még én is. A sírás nem szégyen, különösen, ha olyan komoly okunk van rá, mint most neked. Tudom, hogy mennyire vártad ezt a napot, és milyen sokat készültél rá.
– Igen, és a szárnyam is nagyon fáj – bújt oda édesanyjához Pelyhecske, és szeméből csak úgy záporoztak a könnyek.
– Jól van, sírd csak ki magad, kicsikém! Aztán minden sokkal könnyebb lesz – simogatta fejét édesanyja. Ekkor lépett be Toncsi, zokogva, csurom vizesen:
– Nem igazság, már majdnem nyertem, mikor az eső elmosta az egész légtáncversenyt! Brühahaaaaa!
Pelyhecske a szemét törölgetve gyengéden elmosolyodott:
– Sírd csak ki magad, Toncsi, meglátod, utána sokkal jobb kedved lesz, mert tudod, a nagyok is sírnak ám néha! – azzal átölelte hüppögő bátyuskáját.
– A nagyok sosem sírnak – törölgette könnyeit Pelyhecske. – Én is nagy akarok lenni! – motyogta, és egy határozott mozdulattal kitörölte a szeme sarkában csücsülő utolsó könnycseppet is.
– Pelyhecske! Te nem jössz gyakorolni? – kukkantott be az ablakon Rini, a kisrigó. – Már csak két nap van az idei légtáncversenyig!
– Menj csak nyugodtan, kicsim! – nyitott be a szobába verébmama. – Ebben a gyönyörű, őszi napsütésben vétek idebent üldögélni! Meg aztán amilyen ügyes vagy, akár meg is nyerheted a versenyt.
– Köszönöm, mama! – csillant fel Pelyhecske szeme, és kecsesen Rini után röppent. Apró szárnyaival lágyan szelte az eget, hol jobbra, hol balra fordulva, mintha csak a kedvező pillanatot várná, hogy egy hirtelen jött szellőgyerek hátára kapaszkodva feljebb, egyre feljebb vitesse magát, egészen a diófa csúcsáig. Onnan aztán nagyokat megszégyenítő bátorsággal zuhanórepülésbe váltott át, míg újra el nem csípett egy lágy fuvallatot. Egyre jobban élvezte a táncot, és még azt sem vette észre, hogy barátnői irigykedve figyelik kecses mozdulatait.
– Még a végén ez a kis pisis lesz a bajnok! – sugdolóztak félhangosan.
– Miért ne lehetne – csattant fel Rini –, ha egyszer ügyesebb nálatok! – ám alighogy mindezt kimondta, óriási szél söpört végig a tájon. Hogy honnan jött, ki tudja? De hogy mindenkit meglepett, az biztos. Legfőképpen Pelyhecskét, akit úgy nekilökött egy vastag ágnak, hogy egyik szárnya teljesen kibicsaklott. A fájdalom szétáradt a tagjaiban, szemébe könnycseppek gyűltek. „A nagyok nem sírnak, a nagyok nem sírnak…” – mondogatta magában Pelyhecske összeszorított foggal, miközben Rini hazatámogatta.
Odahaza édesanyja bekötözte a sérült szárnyát, és pihe-puha ágyacskájába fektette.
– Pihenj, kicsim, én addig készítek neked valami finomságot – mondta, és magára hagyta.
Pelyhecske torkát sírás szorongatta, de ő egyre csak ezt hajtogatta magában: „a nagyok nem sírnak…”. Ettől aztán még szomorúbb lett, különösen, mikor arra gondolt, hogy most már biztosan nem versenyezhet. Búja másnapra sem múlt el, sőt még keservesebben érezte magát. Hát még, mikor a szél a távoli légtáncverseny neszeit hozta feléje.
– Ej, ej! – csóválta fejét édesanyja. – Nem jól van ez így! Néha a szomorúság összegyűlik bennünk, mint egy sötét felhő, ami eltakarja a napot. Nézz csak ki az ablakon!
Odakint fekete fellegek gyülekeztek. Aztán egyszer csak eleredt az eső. Csipp, csepp, egyre sűrűbben kopogtak.
– Látod? – simogatta meg verébmama Pelyhecske buksiját. – Ha egy felhő annyira megtelik sötétséggel, hogy már nem bírja tovább, akkor kiengedi magából, és elkezd esni. Ettől mindjárt jobban is érzi magát, és elmúlik a sötét kedve – mutatott az égre verébmama. És valóban, a sötét felhő eltűnt, a napocska újra előbújt.
– Nézd, mama! Milyen gyönyörű szivárvány! – kiáltotta Pelyhecske. – Most sokkal szebb az ég, mint az eső előtt!
– Igen – bólogatott verébmama. – És tudod, néha, egy kiadós sírás után mi is sokkal jobban érezzük magunkat. Akárcsak a felhők. Ezért néha még a nagyok is sírnak ám. Még én is. A sírás nem szégyen, különösen, ha olyan komoly okunk van rá, mint most neked. Tudom, hogy mennyire vártad ezt a napot, és milyen sokat készültél rá.
– Igen, és a szárnyam is nagyon fáj – bújt oda édesanyjához Pelyhecske, és szeméből csak úgy záporoztak a könnyek.
– Jól van, sírd csak ki magad, kicsikém! Aztán minden sokkal könnyebb lesz – simogatta fejét édesanyja. Ekkor lépett be Toncsi, zokogva, csurom vizesen:
– Nem igazság, már majdnem nyertem, mikor az eső elmosta az egész légtáncversenyt! Brühahaaaaa!
Pelyhecske a szemét törölgetve gyengéden elmosolyodott:
– Sírd csak ki magad, Toncsi, meglátod, utána sokkal jobb kedved lesz, mert tudod, a nagyok is sírnak ám néha! – azzal átölelte hüppögő bátyuskáját.
