Visszaemlékezés az 55 évvel ezelőtti elhurcoltatásra
Világító lámpásként a kommunizmus sötétségében
Szerző: Rózsásné Kubányi Andrea
Őri Mária nővér, aki akkor fiatal tanítónő volt az angolkisasszonyoknál, így emlékszik vissza ezekre a napokra:
„Június 18-án délután volt a nagy Jézus szíve körmenet. Ott volt a Belváros egész szerzetessége: a piaristák, jezsuiták, ferencesek is. Késő este tüntettek ellenünk az ablakunk alatt a Váci utcában. És ezen az éjszakán fél 12-kor értünk jöttek. Egy idő óta már éjjel-nappal fölváltva könyörögtünk az Oltáriszentség előtt. Én a második emeleten laktam. Aki éppen soros volt az imában azon az éjjelen, jött és bekopogott a mi ajtónkon, hogy keljünk föl, itt vannak az ávósok! A portás nem engedte be őket. Az iskolából ereszkedtek le a nagy udvarra az üvegház tetején. Kimentem a folyosóra, a második emeleten az összes villany égett, a katonák feltűzött szuronnyal mentek végig a folyosón, és bezörgettek az ajtókon. Láttam, hogy a főnöknő ott vitatkozott a belügyminisztériumi tisztviselővel. Nekem kellett elvezetnem a haranghoz az egyik tisztviselőt, aki levágta a harangkötelet, amilyen magasan csak tudta, nehogy fölharangozzuk az embereket. (Vidéken ugyanis az élelmes szerzetesek fölverték a falu népét a harangozással, és ezzel megakadályozták, hogy elvigyék őket.)
Annyi holmit szedhettünk össze, amennyi egy lepedőbe belefért. Mindenkit letereltek a díszterembe, a tisztviselő fölolvasott egy rendeletet, hogy ideiglenesen fel kell cserélnünk a tartózkodási helyünket – ami Pécelen lesz –, és ott mindennel el leszünk látva. Papíron megkaptuk az utasítást. (Később, amikor visszakerültünk, alaposan utánanéztünk ennek, és olyan számú rendelet nem is létezett, mint amit nekünk akkor ott a kezünkbe nyomtak.)
Az ávós rendőrök házkutatást tartottak, mindent kiforgattak a szobáinkban, aki otthagyta véletlenül a karóráját, az búcsút mondhatott neki. A főnöknő szobájából elvitték az összes pénzt. Egy batyu fehérnemű, ágynemű, két apácaruha volt a legszükségesebb, amit be tudtunk pakolni. Utána le kellett jönnünk az első emeleti folyosóra, és várni arra, hogy névsorolvasás után beszálljunk az udvaron várakozó öt leponyvázott teherautóba.”
A teherautó elindult a 60 nővérrel, akik csendben, magukban imádkoztak az úton, végül örömmel vették tudomásul, hogy Máriabesnyőre szállítják őket.
„Odaérkeztünk hajnali fél 4-kor a Salvator nővérek rendházába. Az egri nővérek már integettek nekünk az ablakból. A 100 férőhelyes nyári szálláshelyre 400 nővért zsúfoltak össze. Földön, szalmazsákon, szalmán aludtunk, az ágy a beteg, öreg nővéreknek jutott. Egy nagyobb szobában 23-an laktunk. Nagyon szép összhangban éltünk itt a 17 rendből összeverbuvált nővérekkel. Rajtunk kívül az egri angolkisasszonyok 40-en voltak, a többiektől kevesebben jöttek, még egy rendből érkeztek nagyon sokan. A Salvator nővérek nem voltak berendezkedve nagyobb kosztolásra. Annyira tudtak gondoskodni rólunk, hogy mindennap meleg levest vagy főzeléket adtak. A rokonaink keresésünkre indultak, a környéken lakóknak egy-két nap alatt tudtukra jutott, hogy mi ott vagyunk. Az ottani emberek jószívűségének köszönhetjük, hogy kocsikon rendszeresen hordták nekünk a kenyeret, zsírt, krumplit, tejet, gyümölcsöt. Hozzátartozóink, akik később megtaláltak minket, elmondták, hogy az elvitelünk utáni reggelen a Váci utcai kapu előtt sírtak az emberek, tele volt virággal a kapu. Az ajtó be volt zárva, és rendőrök sétáltak a rendház előtt.”
Sok diák siratta akkor kedves tanárát, és sok beteg gondolt elárvultan a kórházakban a jó nővérekre, akik életük átadásával tanították, nevelték, ápolták a rájuk bízottakat. A szétszóratás után a nővéreknek a házimunkán kívül nem volt semmilyen pénzkereső foglalkozásuk. Hála a környékbeli lakosságnak, akiken keresztül Isten gondoskodott róluk. Az ávósok több ízben – mindig éjjel – jöttek ellenőrizni, hogy nem szökött-e meg valaki tőlük. Ilyenkor névsorolvasásra egy nagy helyiségbe zsúfolták össze őket.
„Az egyik ilyen éjszakán előadást tartottak, majd közölték, aki odajön és az asztalon elhelyezett íven aláírja, hogy »Rendem kötelékéből kilépek«, vagyis nem marad tovább rendtag, annak gondoskodnak lakásról, ruháról, állásról. Az elöljárók mentek ki először, de nem írták alá, utána elindult a 400 apáca halálos csendben, egy szó nélkül, és kivonultunk úgy, hogy senki nem írta alá a papírt. Ez akkora tanúságtétel volt, hogy senki nem tudja elgondolni. A tisztek csak álltak és néztek, miközben minden összebeszélés nélkül mindenki a kápolnába vonult.”
Nyár végén megérkezett a rendelkezés, hogy szeptember 22-től nem viselheti senki a szerzetesi ruhát, és november 1-ig el kell hagyniuk a lágert. Az, hogy miből élnek, mibe öltözködnek, hova mennek, senkit nem érdekelt. Szeptember 21-én a kegytemplomban elbúcsúztak a rendi ruhájuktól. Mindenki rátett az oltárra egy ruhadarabot, és búcsúzóul elénekelték a „Jövő ígéretét”.
„22-én reggel civilbe öltözötten mentünk már a szentmisére, és egy gyönyörű hálaadó misét énekeltünk. Az elöljáró mindenkivel külön elbeszélgetett, hogy kinek hogy alakulhat az élete. Akiknek rokonai voltak Pesten, azokhoz tudtak menni, de ők kevesen voltak. Hozzám bejárt az osztályom, tudtam, hogy lesz korrepetálási lehetőség. A rákosfalvai esperes kijött hozzánk a lágerbe, ő hívott, hogy jöjjek hozzá dolgozni a plébániára. Az elöljáróm utasítására 22-én már el kellett mennem, nehogy szétszóródjanak a gyerekek az osztályomból. Nehezemre esett, de bejöttem, mert az elöljáró úgy kívánta, és felvettem velük a kapcsolatot.”
Nehéz dolguk volt azoknak az idős szerzeteseknek, akik életük nagy részét a klauzúra magányában töltötték, magukat Istennek teljesen átadva. Nekik kellett most megalázó módon levetni rendi ruhájukat, és elvegyülni civilben az emberek között. De a szétszéledt szerzetesek a Szentlélek kegyelméből mint apró lángocskák világítottak a kommunizmus sötétségében, tanúságot téve életükkel, példájukkal munkahelyükön – gyárakban, családoknál, plébániákon, ahová az Úr irányította őket.
És az eltelt 40 év alatt ezek a lángok nem aludtak ki. Ha néha alig láthatóan is, de pislákoltak, és elég erősek voltak ahhoz, hogy Isten segítségével átvészeljék a kommunista uralmat. Immár több mint 10 éve újra virágozhatnak, nevelhetik az ifjúságot, ápolhatják a betegeket, és imádkozhatnak rendükért, értünk és áldott hazánkért.
