„Az egyház Magna Chartája”

A II. ülésszak (1963. szeptember 29.–december 4.)

A második ülés témája VI. Pál kérésére az egyház volt. A Lumen gentium és a Christus Dominus konstitúciók szövegtervezetét vizsgálták. Október 29-én egy döntő, mondhatni történelmi szavazás erősítette meg, hogy a Bol­dogságos Szűz Mária személye és témája ne máshol, hanem az egyházról szóló konstitúcióban kapjon helyet. Ennek az ülésszaknak a végén csak két dokumentumot szavaztak meg: a liturgiáról a Sacrosanctum Conciliumot és a kommunikációs eszközökről szóló Inter mirificát.

A III. ülésszak (1964. szeptember 14.–november 21.)

A harmadik sessio az ekkléziológiai viták lezárását jelenti. Az egyházról szóló dokumentum 3. fejezete a püspökökről azonban még bizonytalan volt. Kérdések merültek fel a püspöki rend szentségi jellegét illetően, a püspökök kollégiumáról; s azért is szükséges volt ezt megvilágítani, hogy helyes értelmezést adjanak az I. vatikáni zsinaton definiált pápai elsőbbségnek és tévedhetetlenségnek. Ezt fejezi ki a LG 22 központi kijelentése: „A püspökök rendje viszont, amely az apos­tolok kollégiumának helyére lépett a tanítás és a lelkipásztori gondoskodás terén, sőt amelyben megszakítás nélkül megmarad az apostoli testület, fejével, a római pápával együtt – és sohasem e fő nélkül – szin­tén hor­dozója az egész egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak; de ezt a hatalmat csak a római püspök beleegyezésével gyakorolhatja.”

Az ülésszak végén a következő dokumentumokat fogadták el: a Lumen gentium konstitúciót az egyházról; az Orientalium ecclesiarum határozatot a kele­ti egyházakról és az Unitatis redintegratio határozatot az ökumenizmusról.

A IV. ülésszak (1965. szeptember 14.–december 8.)

Az utolsó ülésszak a zsinati erőfeszítések beérésének derűs időszaka volt, de a legmozgalmasabb is. Nem kevesebb mint 11 szöveget hagytak jóvá. Ezek közül az egyik legfontosabb az Egyházról a mai világban, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció. E dokumentum az egyetlen szöveg, ahol a szerkesztés nem támaszkodott egy előkészítő bizottság konkrét tervezetére sem. A teljesen új, 1963 januárjában létrehozott koordinációs bizottság dolgozta ki főbb pontjait. Két enciklika, a Pacem in terris (XXIII. János, 1963. április 11.) és az Ecclesiam suam (VI. Pál, 1964. augusztus 6.) útmutatásai alapján halad előre, és 1964. október 26-án a III. sessio során kerül a plénum elé. A Lumen gentium mellett a Gaudium et spes a zsinati munka második súlypontjának tekinthető, mely napjainkig meghatároz­za az egyház odafordulását az ember és a világ problémái, kérdései felé. A zsinat záró, nyilvános ülését két nagy jelentőségű szimbolikus és dogmatikus gesztus tette még teljesebbé: 911 év után visszavonták a Róma és Konstantiná­poly között 1054 óta meglévő kiközösítést, valamint megkezdődött a Szent Officium átalakítása Hittani Kongregációvá.

A II. vatikáni zsinat értékelése

Eltekintve a szövegek létrejöttétől, a II. vatikáni zsinat mindenekelőtt egy esemény volt. Valami mélyen és vissza­fordíthatatlanul megmozdult az egyházban. Bizonyos szempontból – ahogy Yves Congar megjegyezte – a II. vatikáni zsinat a második évezredből visszatért az elsőbe. S ez az egyház biblikus, patrisztikus és liturgikus megújulásának gyümölcse volt. Ökumenikus magatartása is javarészt ebből a döntésből indult el. Ez volt az első zsinat, amely nem valami ellen, hanem valamiért jött össze. A legtöbb zsinat kívülről jövő nehézségekre válaszolt, a II. vatikáni zsinat szükségét érezte, hogy önként szóljon az emberekhez Krisztusról és a tőle kapott küldetésről. Az aggiornamento gondolata XXIII. Jánostól indul ki, hogy naprakésszé tegye az egyházat az evangélium fényénél a modern társadalomban. Feladata, hogy visszatérjen Krisztushoz, mert enélkül az egyház csak egy lenne a sok intézmény között.

A zsinat mindenekelőtt egy ekkléziológiai fordulatot hajtott végre. Az egyház titkának tárgyalásánál lemondott az eddigi piramisszerű hierarchikus bemutatásról, és elsődleges fontosságot kapott az Isten népe gondolat, mely részesül az általános papság és a karizmák adomá­nyaiban. A Krisztusra és a Szentlélekre való utalás kiegyensúlyozottá teszi ezt az egyházképet. A fordulat lényege a tökéletes társaság (societas perfecta) képétől a közösség, a communio-egyháztan felé való haladásban foglalható össze.

A zsinat emellett egyértelműen elkötelezte magát az ökumenikus párbeszédre. Ennek első gyümölcse a megfigyelők (akik között ott volt Roger Schütz taizéi perjel is) és konzultorok diszkrét együttműködése a kényes pontok esetében.

Egy-egy zsinat tanításának feldolgozása több időt vesz igénybe (évtizedeket, talán egy évszázadot is a történelmi helyzetnek, a távolságnak, a rendelkezések szövegének és tartalmának minden keresztényhez való eljuttatása során). Egy zsinat mindig kijelölte és hosszú távon meghatározta a teológia, a lelkipásztorkodás, a liturgikus élet és az egyházi közgondolkodás fejlődését. A II. vatikáni zsinat ebben a tekintetben számunkra – ahogy Walter Kasper bíboros fogalmaz – „az egyház Magna Chartája” a mostani új évszázadban és a harmadik évezredbe vezető úton.