130 éve született Rainer Maria Rilke
A lélek világának felfedezője
Szerző: Rónay László
A modern európai költészetnek jellemző törekvése volt a 20. század első évtizedeiben a tapintható valóság és a személyes élettények meghaladásának vágya. A fiatal Babits azt panaszolta, hogy csak ő verseinek hőse, Kosztolányi – talán francia ösztönzésnek nyomán – visszaálmodta a bűntelen gyermekkort a Szegény kisgyermek panaszaiban. Számára nyilván példaképül szolgált Rilke is, aki a Nyugat nagy költőihez hasonlóan világot teremtő elődjének tisztelte Baudelaire-t:
A világot a költő egybefogta,
mit bensőnk szétszed és részekre vág.
A szépet páratlanul igazolta,
s mert ünnepli még azt is, mi kínozza,
a romlást végtelen tisztára mossa:
s így lesz az is, mi elpusztít, világ.
(Farkasfalvy Dénes fordítása)
S ha a modern európai líra uralkodó motívumait nyomozzuk, rögtön szembetaláljuk magunkat az istenkeresés lázas, hol lázadó, hol megnyugvó motívumával, Rilke háromrészes Stundenbuchja (Zsolozsmáskönyv) ennek a folyamatnak egészen különös megjelenítése. Egy vallástalan szerzetes álarcában beszél a világról, s az örök szépség elkötelezettjeként zarándokol a kiismerhetetlen, de lelke mélyén ott rejlő abszolútum felé. Őt is megérintette Nietzsche gondolata, mely szerint Isten „meghalt”, de a német bölcselővel ellentétben ezt a gondolatot tragikusnak, rémisztőnek ítélte. Sokkal biztonságosabban érezte magát Isten közelségében:
Szomszédom, Isten, hosszú éjjelen
kopogva hangosan azért zavarlak,
mert lélegezni is csak ritkán hallak
s tudom, magad vagy odabenn;
és senki sincs veled, ha bármi kell,
hogyha csak egy korttyal oltsa szomjúságod.
Fülelek egyre csak egy jelt! Itt várok
egész közel.
(Farkasfalvy Dénes fordítása)
„Csak egy jelt” vártak a század transzcendens irányba tájékozódó művészei, s csak egy jelre áhítoznánk mi is, akik hisszük, hogy Isten itt van, „egész közel”, sőt, Fiával el is küldte közénk. Jézus anyjáról Rilke megejtően szép és finom verseket írt, s Krisztus születéséről ugyancsak költeménye szól. A költő sajátos, kétarcú hite – amit semmiképpen sem nevezhetünk keresztény hitnek – ebben a művében megrendítő erővel szólal meg, mintha Jézus eljövetelét értelmezné sajátos teológiájával átszőve, kétségeire is választ keresve:
Egyszerű, ha nem vagy, hogy jön létre,
mitől most az éj feltündökölt?
Isten hangja dörgött minden népre,
most szelíd lett, s benned földre jött.
Az evangéliumok leírását egyetlen látomássá alakítja. Szól a csillagról, a nagy királyokról, a napkeleti bölcsek ajándékairól, de „mindez kurta gyorsasággal tűnt el”, mint általában minden, ami földi. Csak Krisztus eljövetelének ajándéka, az öröm, az emberi kapcsolatokat fény körébe vonó érzés állandó és maradandó. Ezt csodálja gyermeki áhítattal a költő, aki amúgy is szívesen írt a gyermekekről és a gyermekségről, amelynek megjelenítése ugyancsak a múlt század újdonsága volt. Tudvalévő, hogy a gyermek őrzi még egy tisztább világ emlékét és bűntelenségét. Ezt a világot próbálta meg felfedezni Rilke, s lett létezésének, elérhetőségének talányos hírhozója. Nikéhez írt versében az újra megtalált gyermekségről írt, s arról, hogy ez sajátos tudással vértezte föl, noha átérezte, hogy az ég csodáit sosem láthatjuk át:
Az ég: nagy fölség, ragyogó pompával
túlcsorduló világ, mely nem fogy el.
S mi, hogy formáját átvegyük, túl távol,
s hogy elforduljunk tőle, túl közel.
Távolról közeledve. Ez Rilke titka.
