„Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.” (Mt 7,12)
A varázsvirág
Szerző: Katona Marianna
Egyszer régen a messzi szavannán élt egy Leti nevű kisoroszlán. A neve igazából Leontina volt, ám királyi papája az egyszerűség kedvéért mindig csak így becézte. Már amikor bokros teendői közepette időt tudott szakítani arra, hogy egyetlen magzatával legyen. Ez pedig igen ritkán esett meg. S miután Leti édesanyja megbetegedett, Száde, az idős nagynéni vigyázott a kisoroszlánra. Kezdetben sokat sírdogált a kicsi, ezért apja megparancsolta, hogy mindenki járjon kedvében, ahogyan csak tud. A legjobb falatokat tették elé, a legkényelmesebb helyet választották ki számára pihenőhelyül, és mindenki azt tette, amit Leti akart. Ezt igen szórakoztatónak találta a kis királykisasszony, és hamar beletanult a parancsolgatásba.
– Pálmalegyezőt akarok! Legyezzetek engem, mert még hőgutát kapok ebben a melegben! – parancsolt rá pajtásaira, akik kénytelenek voltak otthagyni árnyékos fekvőhelyüket, hogy a tűző napon pálmalevél után nézzenek. Ám alig kezdték el legyezni, a kis uralkodópalánta hisztérikusan kiabálni kezdett:
– Ti ügyetlenek! Nem látjátok, hogy összekócoljátok a frissen fésült sörényemet! Takarodjatok innen!
– Kicsikém – próbálta figyelmeztetni unokahúgát Száde –, ha így bánsz a társaiddal, senki sem fog szeretni téged és nem lesz kivel játszanod!
– Butaság! – vágott vissza Leti gőgösen. – Én vagyok a királylány, azt csinálják, amit én parancsolok!
Az állatok egy ideig tűrték Leontina önkényességét, ám miután a helyzet egyre rosszabb lett, a királyhoz fordultak:
– Felséges uram, tégy valamit, mert lányod viselkedése már elviselhetetlen. A társaival kegyetlen, az idősebbeket sem tiszteli. Akit csak tud, megbánt és megaláz. Ha így megy tovább, félő, hogy alattvalóid fellázadnak ellened.
– Jól van – sóhajtott szomorúan a király –, beszélek vele!
Ám az atyai intés sem érte el célját, Leontina gőgjében mindenkit elmart maga mellől. Az állatok, ha csak tehették, kitértek előle, ha jönni látták, elrejtőztek a bozótban, ha hangját hallották, még a fülüket is befogták. Így aztán Leti többnyire egyedül töltötte idejét, egymaga sétálgatott a harmatcseppes reggeleken és a sakálüvöltéstől hangos éjjeleken. Egyre magányosabb és szomorúbb lett. Már nem szórakoztatta az „uralkodósdi”, szeretett volna ő is együtt szaladgálni, bújócskázni pajtásaival, összebújni velük fázós hajnalokon. Egyre többet ücsörgött sóhajtozva a nagy kövön, ahonnan az egész tájat be lehetett látni. Száde, aki mindezt látta, nagyon megsajnálta, és elhatározta, hogy megpróbál segíteni rajta.
– Egy különleges virágot hoztam neked. Ha beleszimatolsz, szíved megtelik jósággal és szeretettel. Kedves leszel mindenkihez, és segítesz, ahol csak tudsz. Akkor majd téged is mindenki szeretni fog, és nem leszel többé egyedül! – mondta a kis királylánynak, miközben sörényébe tűzte a „varázsvirágot”.
Leti mindjárt ki is akarta próbálni a virág erejét. Szaladt hát az árnyasba, ahol ilyenkor társai játszani szoktak. Útközben azonban nagy igyekezetében véletlenül meglökte az idős Ámbró apót, aki éppen hazafelé bicegett. Már éppen nagy lélegzetet vett, hogy szokásos szidalomáradatát rázúdítsa az öregre, mikor eszébe jutott a virág. Nagyot szippantott a bozontjából áradó illatból és halkan bocsánatot kért Ámbrótól, miközben felsegítette az öreget. „Furcsa – gondolta ekkor –, mennyivel jobban érzem most magam!” S Ámbró apó megrökönyödésére vidáman továbbszaladt. Az árnyasban nagy vonyítás fogadta. Legfiatalabb unokatestvére sírdogált, mert tüske ment a talpába. A többi kisoroszlán, mikor meglátta Letit, futásnak eredt. A bokrok biztonságot adó rejtekéből figyelték meglepetten, amint Leti odament a kis „sérülthöz”, és lapulevelekkel bekötözte fájó lábacskáját. S ez így ment napról napra, Leti ott segített, ahol tudott. Az idő múltával pedig egyre jobban élvezte a „jóságot”.
– Száde! – szaladt oda néhány nap elteltével nénikéjéhez boldogan. – Tényleg csodás ez a virág! Azóta, hogy itt van, én is tudok jó lenni! – kiáltotta és a sörényébe túrt, hogy megtapogassa a varázsvirágot. – Jaj, hol a virágom? Elveszett! Most megint egyedül maradok?!
– Nézz csak körül, Leti! – mutatott Száde a körülöttük levő virágtengerre.
– Hiszen ezek ugyanolyanok, mint az én varázsvirágom!
– Bizony – válaszolta mosolyogva Száde. – Az igazi varázsvirág a szívünk mélyén nyílik, és úgy hívják: szeretet. Ezt a virágot úgy tarthatod életben, ha mindig azt teszed másoknak, amit szeretnéd, ha veled is tennének!
Azóta sok esős évszak elmúlt már. Leti is felnőtt. Ám szíve mélyén mai napig őrzi a csodás virágot, amit soha senki nem vehet el tőle.
