Jézus Szíve – szent életünk forrása
Szerző: Herdics György
Miután köszöntöttük május legszebb virágát, Máriát, egyházunk Jézus Szíve tiszteletére irányítja figyelmünket. Gyermekkorunkban, ha szeretetünket akartuk „leírni”, szívet rajzoltunk. Emlékszem, ha általános iskolásként osztálytársaink között diákszerelmet sejtettünk, szívet rajzoltunk, s egy pluszjellel a közepén beleírtuk az „érintettek” nevének kezdőbetűt. A szívet a szervezet motorjának szokták nevezni, ugyanakkor az érzelmek középpontjának is. Nem hiába buzdít a Szentírás: „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet” (Péld 4,23).
Naponként újbóli feladatként jelenik meg a kérdés életünkben: hogyan őrizhetem meg szívemet? Szent Bonaventúra megkapó válasza jut eszembe: „Jézus Szívébe, oldalsebébe menekülök, mint madár a sziklahasadékba, és ott tartózkodom.”
Sokat panaszkodunk manapság: rossz a világ, annyi benne a métely, a fertő, mindenütt tragédiákat, gyilkosságot, megvesztegetést, erkölcsi hanyatlást, elvilágiasodást látunk. S a panaszok áradata után kimondva vagy kimondatlanul felbuggyan lelkünkben a kérdés: ebben a helyzetben, ilyen körülmények között hogyan őrizhetem meg tisztán a szívemet?
Szent versenyre kelve
Való igaz, nem könnyű tisztának maradni. De nem árulok el titkot, s nem mondok újat: sohasem volt az, mindig meg kellett érte küzdeni! Minden embernek. És elsősorban mindenkinek saját magával. S aki minden féltett dolognál jobban őrizte a szívét, az eredményt is fel tudott mutatni minden korban. Igaz, egyre inkább megtapasztaljuk, korunk mennyire eredményhajhász. Még a „kisember” is nagyot akar alkotni, s fel akarja mutatni: íme, ez vagyok én, ezt tettem én, én erre is képes vagyok. Bezzeg nem mindenki tud ilyen eredményekkel büszkélkedni.
Mily szép is lenne, ha „kisemberek” és „nagyemberek” szent versenyre kelnének, s „érintettek” lennének abban, hogy beleírják abba a nagy, képzeletbeli szívbe saját maguk és embertársaik nevét, s ez a képzeletbeli szív tele lenne sok kis apró pluszjellel, ami egyértelműen arra utalna, hogy Jézus Szívében találkozik mindenki.
De még szebb lehet – sőt, még szebb lesz – ha most elhagyjuk a feltételes módot. Azaz: keresztények, hívek, istenszerető emberek! Találkozzunk Jézusnál, Jézusban! Tudom, nem könnyű ezt megvalósítani. Sokszor szinte a porba sújtanak gondjaink: az otthoni, a családi nehézségek, a munkahelyi problémák, a betegség terhe… Mégis! Nincs más út! Nincs más lehetőségünk, mint találkozni, ha a kereső-kérdező világnak valódi értékeket, s nem látszatkereszténységet akarunk felmutatni. Ez lenne az igazi s igazán fontos eredmény, melyet talán nem is kellene mutogatni – egyre inkább észrevehetővé válna úgyis…
Jézus Szívének tisztelete II. János Pál pápa szavai szerint keresztények nemzedékeit késztette arra, hogy többet imádkozzanak és gyakrabban járuljanak a bűnbánat és az eucharisztia szentségéhez.
Eudes Szent János, Alacoque Szent Margit Mária – a legismertebb nevek, akik a Jézus Szíve-tisztelet terjesztői voltak, de számtalan szentet lehetne még felsorolni, akik ennek a tiszteletgyakorlatnak is „köszönhetik” szentté válásukat.
Pápai engedéllyel megtartott ünnep
Jézus Szentséges Szívének tiszteletével kapcsolatban mi magyarok nem feledkezhetünk meg arról, hogy valaha e tekintetben is az élen jártunk. Vajda Sámuel tihanyi apát, aki mélyen vallásos és aszketikus életet élt, s akinek Jézus életéről szóló munkája 1772 és 1774 között jelent meg Pozsonyban, a történelmi Magyarország területén sokat tett a Jézus Szíve-kultusz elterjesztéséért. A Jézus Szíve-tisztelet – mint tudjuk – csak 1856-tól vált általánossá az egyházban, ő azonban különleges pápai engedéllyel már az 1770-es években nagy ünnepélyességgel megtartotta ezt az ünnepet Tihanyban.
E fentebb leírt néhány sor Vajda Sámuel apátról a múltat idézi. Legyen ilyen a jelen is: váljunk Jézus Szíve-tiszteletének terjesztőivé. S higgyük: van szebb és jobb jövő, mely mind inkább ránk köszönt, minél több összeadásjel lesz életünkben: köztünk, bennünk…
