A doni áttöréstől a templomépítésig
A máriás ember
Szerző: Körössy László
Jelenleg szülőfalujában, Zalatárnokon él Varga Imre atya, aki június 20-án ünnepli papi jubileumát. Napra pontosan ötven esztendővel ezelőtt szentelték pappá Szombathelyen. Vele beszélgetve megtudhattuk: élete hajóját a történelem hullámai sodorták sokszor a halál közelébe is, de az irányt a gondviselő Isten határozta meg.
Varga Imre hívő családba született 1920 telén, Szűz Mária bemutatásának ünnepén. Ifjú korának delén érte a háború. Pécsre sorozták be a tüzérek közé. A keleti frontra került, ott volt a doni ütközetnél, ahol mintegy százezer magyar honvéd esett el, sebesült meg, tűnt el vagy került fogságba. „A legkiválóbb katonák voltak, hősiesen helytálltak” – emlékezik bajtársaira Varga Imre, aki csodával határos módon megmenekült a mínusz negyven fokos hideg pokolból. Elkerülte az orosz fogságot is, és egy hosszú, gyötrelmes út után 1945 szeptemberében hazatért. Életének erre az időszakára úgy emlékszik vissza, mint a Gondviselés megtapasztalásának útjára. Szűz Mária oltalmát érezte, és tudta, édesanyja is közbenjárt érte sok-sok imájával.
„Annyi derék magyar fiatal veszett oda a harcokban, hogy azt gondoltam, hazatértem után vagy megnősülök, és az apostolokra gondolván lesz vagy tizenkét gyermekem, vagy ha olyanná válik a helyzet, hogy bántják Magyarországot, akkor papnak megyek.” Hazánk orosz megszállásának idején Varga Imre ez utóbbi mellett döntött. A jelentkezés időpontját az Új Emberből tudta meg. Amikor szándékát szüleinek elmondta, édesanyja örült, édesapja azonban óva intette: „Pont most, amikor a papokra a legnehezebb idők járnak?” (Ekkor szenteltek „titkos püspököt” is, aki azután inkognitóban, segédlelkészként szolgálta Isten népét. Ő volt a biztosíték arra az esetre, ha „lefejeznék” a magyar egyházat.) A fiú határozottan válaszolt: „Ha az Isten annyi viszontagság közepette megóvott, inkább érte haljak meg!”
Szombathelyen 1954-ben hét papot szenteltek, közöttük őt is. Ez volt az „Imre kurzus”: ötük keresztneve ugyanis Imre volt.
1956 után
1957-ben egyik éjjel fél kettő tájban ávósok zörgettek Imre atyánál. Egyházunk legújabb kori történelmét tekintve ismerős a helyzet, gondoljunk csak Brenner Jánosra, akinek buzgó lelkipásztori munkáját nem jó szemmel nézték azok, akik az 1956-os forradalom leverése után legfőbb ellenségeiket az egyház papjaiban látták. Máig sem tisztázott körülmények között 1957. december 15-én éjjel sürgős betegellátás ürügyén kicsalták plébániai lakásából. A templomban nyakába akasztotta betegellátó tarsolyát, amelyben az oltáriszentséget vitte, és kísérőjével, aki kihívta a plébániáról, a dombtetőn keresztül vezető gyalogúton elindult Zsida község felé. A két falu között megtámadták és kegyetlen brutalitással, harminckét késszúrással megölték.
A szent életű Brenner János jóbarátját, Varga Imrét tehát szintén éjjel keresték fel. Koholt vádak alapján letartóztatták, egy hónapig vallatták, verték. Volt, hogy több ávós egyszerre ütlegelte. „Az ávósok haragudtak a papokra” – mondja Varga Imre, aki a vallatások alkalmával Mindszenty Józsefet is megvédte. A hercegprímás személyiségét ma így festi le: szókimondó, szigorú, egyben nagyon jószívű és imádságos ember volt. Szent Erzsébetkor mindig értékes adományokat osztott szét a szegényeknek, szigorú volta káplánjaival, de önmagával szemben is. Egyik húsvét alkalmával nem ette meg az ünnepi kalácsot azzal az indokkal, hogy a zalaegerszegi plébános nem ehet ilyen finom ételt, amikor a nép éhezik.
Letartóztatásakor fogva tartói faggatták Imre atyát, miért ment el papnak. „Isten engem megsegített, ezért életemet az egyháznak szentelem. Az egyház pedig jót akar mindenkinek, magának is!” – érkezett a válasz. „Mit szól Mindszentyhez?” – kérdezték tőle, és sorolták a hercegprímásra aggatott koholt vádakat a valutával való üzérkedésről, a kémkedésről, az erkölcstelenségekről. „A jelen lévő főhadnagynak és a többi ávósnak annyit mondtam erre – emlékezik Varga Imre –, nem ismerek különb magyar papot nála.” De azért azt is hozzátette: „Azt gondolják, mindenki olyan, mint maguk?!” Az éles viszontválaszt könyörtelen ütlegek követték.
A bátor pap édesanyja utánajárása révén került ki azután az ávósok kezéből. Vas megyéből mindenesetre kitiltották.
Papi szolgálata során Imre atya maga mellé állította a fiatalságot, kétszáznegyven gyereket tanított heti 24 órában Kisunyomban. Jött is az utasítás: le kell csökkenteni az óraszámot nyolcra. Persze az illetékes helyen tagadták az utasítás létét. Varga Imre végül is kijárta, hogy maradjon az óraszám. „Ha nem adják vissza, akkor reverendában megyek fel a minisztériumba” – ijesztett a hivatalnokra. Konoksága, karakánsága sikert is hozott.
Az már más kérdés, hogy mint megtudtuk tőle, 1989-ig figyeltették őt. Kérték azt is, hogy lépjen be a békepapi mozgalomba, és akkor szabadon mehet oda, ahova szeretne, püspökséget is ígértek neki. Ő azonban nem hajlott meg.
Templomot restauráltatott és építtetett
1962-ben Csesztregre került, ahol harmincnyolc évig, nyugdíjazásáig maradt szolgálatban. Az Árpád-kori eredetű műemléktemplom a hatvanas évek elején bizony siralmas állapotban várta gazdáját. A templomudvar tele volt repeszszilánkokkal, a műemléképület háborús lövedékekkel. Kilőtt ablakok, beázott palatető fogadta Varga Imrét, aki azonnal hozzálátott a felújításhoz. Lelkületét az is jellemzi, hogy száz fenyőt telepített saját kezűleg a templom köré.
A község szülötte az országos KALOT mozgalom elindítója, a jezsuita páter, Kerkai Jenő. A falu nyomokban mindmáig megőrizte néphagyományait (húshagyó kedd, húsvéti locsolás, olajütés, májusfa állítás, szüreti felvonulás, lucázás, betlehemezés, pásztorjárás).
Imre atya a fiatalok és az összes a térségben élő ember gondját szívén viselte, viseli. A pórszombatiaknak és a zalabaksaiaknak templomot építtetett. Egy fillér nélkül belevágott az építkezésbe, a Kirche In Not segítségét kérte, és felhívására az egész ország megmozdult. 1992. augusztus 22-én, Szűz Mária, a Világ Királynője ünnepén megtörtént a zalabaksai szentelés mintegy háromezer ember jelenlétében. „Hatalmas vihar volt – emlékezik vissza a plébános –, de a templomszentelés ideje alatt egy csepp sem esett.”
Már említettük, hogy Imre atya mennyit küzdött a fiatalokért, kijárta, hogy a hittantanítás rendben folyhasson. A rendszerváltozás küszöbén követelte, hogy tegyék be az iskolai tanrendbe Csesztregen a hitoktatást, különben nem hajlandó hittant tanítani. Tíz falu diákjai tartoztak hozzá, nem lehetett nemet mondani. Az értéksemleges iskolai oktatásról Imre atyának – mint mindenről – határozott a véleménye: „Hittan vagy erkölcstan nélkül csak kultúrgazembereket nevelhetünk. Olyan fiatalokat, akik a saját apjukat és anyjukat sem fogják tisztelni, de még a tanítóikat és mindenkori feletteseiket sem.”
Az ötven éves szentelési évfordulóra készülve Imre atya így foglalja össze életét, szolgálatának lényegét: „Loyolai Szent Ignáccal, az egykori katonával vallhatom, mindent Isten nagyobb dicsőségére tettem. Ugyanakkor máriás ember vagyok, köszönök mindent a Szűzanyának: vallásos szüleimet, keresztségemet, papi hivatásomat. Egész hátralévő életemben hálás leszek a Gondviselésnek. Köszönöm az életet.”
