Jókedvű csodavárók hitben, szeretetben
„Aki a virágot szereti…”
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Lőrincz Attila
A feleség virágkötő, a férj közgazdász. Két gyerkőcöt nevelnek. A hetedikes Holda él-hal a sportért, nyolc évig lovagolt verseny- szerűen, s a Munkácsy Gimnáziumba készül, ahova szülei is jártak. A 12 esztendős Ábel, aki kiváló tenorkürtös, autótervező szeretne lenni. Egy fiatal kaposvári házaspárnál jártunk, akik tartják a böjtöt, az ünnepre készülődvén maguk festik a tojásokat, szolid dekorációt készítenek, és hisznek abban, hogy húsvét misztériumát az ország feltámadása követi majd. Horváth Ákos és felesége, Józan Dóra vallja: a 21. században csak élő hittel, rendszeres imával őrizhetjük meg tisztánlátásukat, józanságunkat. És magyarságunkat.
– Ez a nemzeti trikolór március 15-ről maradt kinn? – szegezem nekik a kérdést, miután belépek a kétszintes belvárosi ház udvarára – hiszen a zászlóval pajkos táncot jár a tavaszi szél…
– Ahogy fontos számunkra a nemzettudat erősítése, ugyanolyan fontos nemzeti jelképeink használata is – tartja a férj, aki hiszi: nemcsak a családját, hanem másokat is büszkeség tölti el, ha ránéznek a régi címeres, piros-fehér-zöld lobogóra. – Édesanyám is mindent megtesz a magyarságért, értékeinkért, s nem a mának, a holnapnak él; a Magyarok Világszövetségével is rendszeres a kapcsolata.
A régi családi bútorokat nagy becsben tartó házaspár otthonában ha nem is minden helyiségben, de sok helyütt virágok köszöntik a vendéget. A halványrózsaszín jácint illatától bódulatba esünk, s megcsodáljuk a cirmos minitulipánokat, éppen csak kibújó nárciszokat is. Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet – tolakodik elő gondolataim mélyéről a közmondás, amelynek igazságtartalmáról egyikünket sem kell győzködnünk. A ház asszonyának nevét őrzi az üzlet, ahol bámulatos csokrok születnek, pedig a hajdani mernyei kislány először önmaga tanulta, kísérletezte ki e szép szakma minden csínját-bínját. Szakács és cukrász az eredeti végzettsége, ám nem tudott szabadulni a virágoktól, ezért később megszerezte a virágkötő oklevelet. Kreativitására, tudására, tehetségére már a kezdeti években felfigyeltek, hiszen a Magyar Virágkötők Szakmai Egyesülete által szervezett versenyeken többször is első díjjal ismerték el kompozícióját, de más dobogós helyekből is bőven jutott – légyen szó adventi koszorúról, karácsonyfa-díszítésről vagy ünnepi asztaldíszről.
– A színpompa a legvonzóbb számomra – jegyzi meg Dóra, amikor arról faggatom, milyen érzés egész nap virágok között, illatfelhőben dolgozni. – Isten teremtményei vagyunk mindannyian; a növények, a pompázó virágok is Neki köszönhetik létüket, én csak próbálom helyesen összeilleszteni őket. Az üzletbe szinte kikapcsolódni járok, remekül érzem magam, s bátran belefeledkezhetem az alkotásba. Épületgépész öcsém sem dolgozott egy percet sem a szakmájában, inkább mellém szegődött. Neki is jó szeme, ügyes keze, kiváló érzéke van a széphez, a harmóniához.
Józan Dórát különösebben nem foglalkoztatja az aktuális virágtrend, csupán arra ügyel, hogy mindig természetes anyagot használjon. Általában romantikus csokrokat köt. S hogy maga is romantikus lélek-e?
Ákos mosolyogva mondja ki az igent, ám hozzáteszi: ő pedig hagyja magát elvarázsolni általa. Jól érzi magát a világos antik bútorok között, amelyek nagy részét Aranka néni örökségéből mentették meg. A nagynéni jeles bőrdíszműves üzletet vitt a fővárosban, a Régiposta utcában, de Bécsben és Prágában is jó nevű boltot működtetett. A családi legendárium szerint maga Horthy Miklós kormányzó is rendszeres vásárlója volt…
A lakásnak – amelyet fiatalos derű leng be – fontos része egy-egy szakrális dísztárgy, kisebb-nagyobb puttó, s a kereszt, életünk koordinátatengelye. Nemcsak a templomban, ebben az otthonban is megnyílik az ég egy-egy közös imán, s a bibliamagyarázat is közelebb viszi a családot az Úrhoz s egymáshoz. A szavakból, a gesztusokból az érződik: Horváthékhoz angyalszárnyakon érkezik az ünnep.
Vajon mi őrződött meg a gyerekkori húsvétokból, a bimbózó hitből, az angyalszárny-suhogásból?
– Pedagóguscsaládban nevelkedtem, ám szüleim nem engedtek a templomba, pedig én boldogan mentem volna az osztálytársaimmal, aki sorra mutatták, milyen szentképeket kaptak a plébánostól – meséli Dóra. – Egyszer tűvé tettek értem mindent, mert azt hitték, eltűntem, pedig csak egy templomi esküvőre lopództam fel a kórusba, hogy onnan kövessem az eseményeket. Csecsemőként egyébként meg sem kereszteltek, csak névadóm volt. Az esküvőnk előtt vettem fel e szentséget. Akkor már éreztem magam körül az angyalok hadát…
– Szerencsére én nem voltam elrekesztve a vallástól – jegyzi meg Ákos, akinek életében kitüntetett szerepet kap II. János Pál pápa élete, alázattal végzett s egyáltalán nem könnyű szolgálata. – A nagyanyámmal jártam a belvárosi templomba, de most már tudom: amolyan „vasárnapi” keresztényként éltem. A húsz évvel ezelőtt kötött egyházi esküvő azonban mindkettőnknek meghatározó esemény volt, és világossá vált előttünk: a hívővé válás, a megtérés egy folyamat; sok örömmel, szenvedéssel, kétellyel és bizonyossággal. Azóta is közösen kutatjuk a hit titkát, amelybe „be-beszállnak” a gyerekeink, akik velünk együtt szívják magukba a liturgia szépségeit, a tanítások bölcsességét. A Szent Imre-templom kiváló „terep”, hiszen itt öreg és fiatal, kereső és hívő, egyedül élő és családos egyaránt megtalálja azt, amire vágyik. Jó, hogy a plébános és káplánja mindenkire figyel.
Dóra szerint a hit kitartást, toleranciát és bölcsességet ad, Ákos a nyugalmat, a békét, a tisztánlátást emeli ki. Természetesen az ő életükben is folyamatos a problémamegoldás, ám szerintük keresztényként ez is könnyebben megy. Mint ahogy azt is vallják: jót tenni valóban jó, és élnek is lehetőséggel. Legutóbb például több száz pillangót rajzoltak, s vágtak ki, hogy elegáns dekoráció fogadja a püspöki székházban rendezett papfarsang közönségét.
A házaspár életében fő erőforrás a hétvégi, meghitt családi együttlét. A közös programok, a kirándulások. Azt tartják: a játék, az öröm, a derű konzerválja a szervezetet és a lelket is. Mint ahogy a társastánc. A szülők több éve lelkes tagjai egy társastánc klubnak, ahol a csacsacsát, a szambát és a salsát járják talán a legnagyobb kedvvel. Kissé latinos temperamentumukkal számos egyházközségi bálban szembesülhettünk már. Táncuk újra és újra rádöbbenti a fanyalgókat: szereti az Úr a jókedvű bárányokat, s nem a szomorkodás, hanem a keresztény derű viszi előre az életet.
S hogy miként telik a húsvét? Megfőzik a sonkát, Dóra megsüti a húsvéti kalácsot, Ákos addig tojást pingál a gyerekekkel, elviszik megszenteltetni az étkeket, és irány Toponárra, Csöpi mamához a közös reggelire. Természetesen a szolid húsvéti dekoráció sem maradhat el – színes cserepes virágokkal, barkaágakkal. Ilyenkor még intenzívebben lesz jelen a titokbontogatás, és a csodákról is több szó esik, merthogy Horváthék hisznek a csodákban, mint ahogy a magyar feltámadásban is.
Egy szép történetet velem is megosztottak:
– Amerikában élő nagybácsink, a NASA nyugdíjas időjárás-kutató tengerbiológusa időben érzékelte a Katrina hurrikán érkezését, s azt is tudta, hamarosan a lakóhelyük környékén is óriási pusztítást végez majd. Nyomban rendelkezett: mentse a család gyorsan, ami még menthető, ám már csak néhány óra volt hátra – mesélte Dóra. – Az utcát teljesen romba döntötte az ár, az egész házsort elmosta. A pusztítást követően a család azonban visszamerészkedett. Egyetlen épen maradt képet találtak a romok között: Mindszenty Józsefét; s még csak az üveg sem tört el a prímást ábrázoló képkeretben.
Búcsúzóul újra a virágokra terelődik a szó, s megkérdezem a ház asszonyát, ha most kellene megkötni az ország csokrát, kinek nyújtaná át a legszívesebben. Nyomban érkezik a válasz:
– Böjte Csaba atyának adnám át áldozatos s önzetlen munkájáért, amellyel folyamatosan felhívja a figyelmet a gyermeki sorsok iránti felelősségünkre.
