„Ruhámon megosztoztak egymás közt” (Jn 19,24b)
A varratlan köntös
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Már csak néhány öltés a szegélyén, és kész! – szemlélte büszkén Rebeka a finom szövetet. Évek óta kuporgatta pénzecskéjét, hogy meglepje azt, aki Isten után legfontosabb volt a számára: férjét, Tóbiást. – Hogy fog neki örülni – gondolta és végigsimította kezével a varratlan köntöst. – Mennyi munka rejlik ebben az egyszerű darabban! De megérte! Tóbiás olyan jó! Az Úristen kedvéért mindenkinek segít, s ezért az emberek is szeretik! – mondogatta.
Az egész nap várakozással telt: minden percben azt leste, mikor jön már Tóbiás, hogy megörvendeztethesse. Ám ő csak nem jött. Helyette a minden lében kanál Uriás hozta lélekszakadva a hírt: Naim határában baleset történt, Tóbiás meghalt. Ettől a perctől kezdve mintha Uriással együtt a nevetés és vidámság is kihalt volna, a bánat állandó vendég lett a házban. Rebekát még kisfia születése sem tudta felvidítani. Az évek teltek, múltak, a gyermekből ifjú vált, csak a gyász és fájdalom nem akart múlni. Rebeka valahányszor elhunyt férjére gondolt, elővette a köpenyt és könnyes szemmel ráborult, mintha csak őt ölelné.
Gyermeke volt egyetlen öröme. Ahogy látta, milyen szép és jólelkű ifjúvá érett, anyai szeme elégedetten ismerte fel benne a szívének oly kedves, régen látott férfi vonásait. Ám egy napon őt is el kellett veszítenie. Amint halott gyermekét ölében tartotta, mintha a világ összes fájdalma az ő szívét feszítette volna. Fogta a köpenyt és halott fiára borította. S vele együtt mintha saját életének utolsó szikrájáról is lemondott volna. Ahogy a koporsó után lépkedett erőtlen, imbolygó léptekkel, az elkeseredés könnyein át szinte semmit sem látott. A tömeg, amely Naim városából kifelé tartott, lökte, vitte magával, mint egy hömpölygő áradat, mely a semmibe vész. De ekkor egy férfi lépett hozzá. Honnan, maga sem látta.
– Ne sírj! – mondta az idegen és a koporsóhoz lépett. „Megérintette és így szólt:
– Ifjú, mondom neked, kelj föl!” – Ekkor megmagyarázhatatlan dolog történt.
„A halott fölült és elkezdett beszélni.”
Az asszony lélegzete is elállt az örömtől, és miközben magához szorította gyermekét, így kiáltozott:
– Köszönöm neked, Uram! „Nagy prófétánk támadt! Meglátogatta népét az Isten!” Gyermekével együtt leborult a férfi lábai elé, aki mosolyogva emelte fel a földről és már indult is tovább.
– Uram! Tudom, hogy semmivel nem hálálhatom meg végtelen jóságodat, de kérlek, fogadd el ezt a köpenyt tőlem. Férjem után ez a legbecsesebb emlékem. Már nincsen rá szükségem, mert megmutattad nekem, hogy Isten hatalmasabb a halálnál! – suttogta és a varratlan köntöst a férfi karjaiba tette. Ő megadóan bólintott és magára terítette a köpenyt.
