Boldog Pier Giorgio Frassati
A nyolc boldogság embere
Szerző: Bodnár Zita
„Szeretnék mindig hegyeket mászni, szeretném elérni a legmerészebb csúcsokat. Vágyódom arra a boldogságra, amelyet csak a hegyen lehet érezni: ott nem lehet ám lustálkodni! Félre hát minden szomorúsággal! Fel a fejjel, és indulás előre, Krisztus győzelméig!”
Boldog Pier Giorgio Frassati
Pier Giorgio Frassati egy piemonti polgári család elsőszülött gyermekeként látta meg a napvilágot 1901-ben, Torinóban. Édesapja a város tekintélyes polgára volt, a La Stampa torinói liberális napilap alapítója. Társadalmi fontosságának tudatában makacs és erőszakos ember hírében állt. Édesanyját a házasságában megélt megannyi csalódás miatt egyetlen vágy fűtötte: minél több időt szentelhessen a festészetnek, amelyben egyetlen vigaszát lelte. A család életét tilalmak sora és a másoktól való elzárkózás jellemezte, az apa hit nélkül élt, az anyai nevelés pedig csupán néhány szabály formális megtartására korlátozódott. Otthonukban fagyos és komor légkör uralkodott, amelyet Pier Giorgio mindvégig nagyon nehezen viselt. Kisfiúként tanulás helyett inkább álmodozott, emiatt apja állandóan szidalmazta, hisz igazgatói székét fiának szánta. Gyakran megalázta Pier Giorgiót rideg és ellenséges megjegyzéseivel. Ostobának nevezte, de közben mindig érezte azt a megmagyarázhatatlan és kellemetlen érzést, amely a tiszta ember jelenlétében fog el minket. Megrögzött ateistaként értetlenül szemlélte fia lángoló hitét.
Az otthoni hangulat és a szigorú nevelés elől Pier Giorgio gyakran menekült a hegyek közé, ahol kivételes jellemmé formálódott: megtanult uralkodni önmagán, és képes lett túllépni saját korlátain. Egész korán kialakult benne az isten- és emberszeretet. Tíz éves lehetett, amikor először találkozott az emberi nyomorúsággal és a szegénységgel. A megdöbbentő élmény nyomán elhatározta, hogy harcolni fog ellene: összetörte perselyét, hogy a benne lévő filléreket újévi ajándékként odaadhassa a szegényeknek, ezüstpapírt és bélyegeket gyűjtött a misszionáriusok számára. A jezsuiták által vezetett iskolában mindennap részt vett a szentmisén, egyre élőbbé vált hite, és egyre jobban megerősödött benne az adakozó szeretet. S mit jelentett számára az ima? Gyógyírt a család fullasztó légkörével szemben, erőforrást a szegényekért végzett fáradhatatlan szolgálathoz, amelyet az Úr iránti szeretetből tett.
Megfogalmazódott benne a papi hivatás iránti vágy, de édesanyja heves ellenkezésére az elkötelezett világi életet választotta. Belépett a Don Sturzo által alapított Néppártba, amelynek szociális programja XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikáján alapult, vagyis tökéletesen szemben állt családja liberális nézeteivel. 1918-ban aktív tagja lett a Páli Szent Vince-társulatnak, és szerepet vállalt a háború után leszerelő katonák gondozásában.
Szülei rosszul sikerült gyereknek tartották, és azzal vigasztalták magukat, hogy fiúk nem sokat törődött a berlini nagykövetség világias életével. Édesapja ugyanis időközben az olasz királyság berlini nagykövete lett. Pier Giorgio a fogadások után összeszedte a virágokat, és kicipelte a temetőbe, hogy a szegények sírjait díszítse velük. Mindenét a szegényeknek adta, még azt is, amit a nagykövetség asztaláról el tudott emelni.
