20 éves a Remény
Szerző: Jakubecz Márta
Fotó: Parák László
Jubilál a felvidéki Remény katolikus hetilap – 1990 áprilisában jelent meg először. E lap hétről hétre vigaszt nyújt, lélekben erősít és bíztat, mivel magából az „élő víz” forrásából merít. Csak az a nép maradhat meg hosszú távon, amely identitásához és vallásához, egyszóval a hovatartozásához hű marad, s létrejötte óta ez a keresztény sajtótermék is hozzájárul a szlovákiai magyarság gyökereinek erősítéséhez.
– Milyen körülmények között és milyen céllal alapították a rendszerváltáskor a katolikus hetilapot?
– Újságíróként, szerkesztőként dolgoztam 1990 előtt is a Nő című hetilapnál. Akkor, a kommunizmus éveiben szó sem lehetett egy magyar katolikus lapról, csak álmodni mertünk erről. Édesanyámmal, aki szintén az említett hetilap munkatársa volt korábban, csak otthon, családi körben kezdtük emlegetni a nyolcvanas évek végén, hogy majd talán egyszer… Úgy tűnt, hogy a hazugságokra épült rendszer örökké fog tartani. Aztán egyszerre csak összeomlott, 1989 novemberében bekövetkezett a bársonyos forradalom.
Szinte azonnal léptünk. Megszólítottam tördelő kollégámat, Ordódy Dénest, aki rögtön igent mondott. Kérvényt írtunk a nagyszombati érsekségre, ahol aztán tárgyaltunk is, de semmilyen támogatást nem kaptunk. Mintegy négy hónap lázas készülődés, utánajárás, intézkedések következtek. Pénzt, papírt, nyomdát, helyiséget kellett szerezni.
A pozsonyi magyarok akkori lelkipásztora, Szakál László atya készségesen segített nekünk, összehozott Koller Gyula atyával, akiről tudta, hogy már 1968-ban megpróbálkozott újságalapítással. Gyula atya aztán néhány paptársával összeadta az induláshoz szükséges tőkét, és mivel lapunk kiadását a szlovák katolikus hetilap kiadója nem vállalta, sürgősen megalapították a Glória Társulatot, amely a Remény kiadója a mai napig. Természetesen a lapkiadás csupán egyik célja volt a Szlovákiai Magyar Katolikus Papok Társulatának egyéb más – lelkipásztori, papképzéssel kapcsolatos - céljai mellett.
Koller atya lett a főszerkesztő, helyettesének Gyurgyík László szociológust kértük fel, és megszólítottam Gyepes Arankát is, aki szintén szerkesztőként működött egy lapnál. Ő is igent mondott. Több mint tizennégy évig volt munkatársa a Reménynek.
1990. április 8-án, virágvasárnap jelent meg az első Remény, klasszikus újságformában, nyolc oldalon. Nagy lelkesedéssel és örömmel vettük kezünkbe a lapot. Hihetetlen pillanat volt, amikor a volt kommunista nyomdában legördültek a gépről a keresztény katolikus lap oldalai…
Célunk a lap alapításával az volt, hogy a szlovákiai magyar katolikusoknak lelki táplálékot nyújtsunk, anyanyelvünkön közvetítsük számukra az Örömhírt.
– Miféle nehézségekkel kellett szembenézniük az indulásnál?
– Sok mindenről lehetne beszélni a Remény alapításával kapcsolatban, hiszen számos nehezen megoldható akadállyal kellett szembenéznünk. A semmiből indultunk, nem volt helyiségünk, nem volt felszerelésünk, eszközeink stb. Csak a lelkesedésünk, a hitünk volt meg, tudtuk, jó ügyet szorgalmazunk. A szerkesztőség első helyszíne Pozsony központjában volt, később a Pozsony melletti Hidas község plébániájának helyiségeiben működtünk, majd Pozsonypüspökin felépítettünk egy házat, amelyet aztán később ki is bővítettünk. Persze, mindez nem valósulhatott volna meg sok készséges támogatónk nélkül. Visszatérve a kezdetekhez: támogatást kaptunk többek között Szőke János atyától, Németországból is – így meg tudtuk venni a szerkesztőségi munkához nélkülözhetetlen, alapvető eszközöket: írógépeket, diktafonokat, fényképezőgépet stb. Közben felmondtunk korábbi munkahelyünkön, és megindulhatott az új hetilap szerkesztése.
– Pontosan kikre számítottak az olvasótábor tekintetében a szlovákiai magyar katolikusok körében, és hogyan oldották meg a terjesztés nem könnyű feladatát?
– Sejtettük és reméltük, hogy lesz érdeklődés az újonnan induló Remény iránt. Szórólapokat küldtünk szét a plébániákra, és a lelkipásztorok segítségével felmértük, milyen az érdeklődés. Mintegy 22-23 ezres példányszámmal indultunk, ami a Szlovákiában élő magyar katolikusok arányához viszonyítva nagyon jónak mondható. Mivel a Postai Hírlapszolgálat általi terjesztés számunkra anyagi okokból nem jöhetett tekintetbe, ezért kezdettől fogva a plébániákon keresztül, a lelkipásztorok segítségével terjesztjük a Reményt. Szeretném megemlíteni azt is, hogy sok helyütt világi hívek vették át a lapterjesztés gondját. Sokan közülük hosszú évek óta önzetlenül, áldozatos munkával intézik egyházközségükben a Reménnyel kapcsolatos teendőket. Ezért nagy hálával tartozunk nekik és a lapunkat propagáló, azt szívügyüknek tekintő papoknak is.
– Hogyan építették ki az írói, riporteri és tudósítói hálózatukat? Csak belső vagy külső munkatársakkal is dolgoztak?
– Nem volt könnyű dolgunk, és ma sem rózsás a lap helyzete e tekintetben. Amikor katolikus újságíróról, újságírásról beszélünk, akkor hangsúlyoznunk kell, hogy itt ugyanolyan követelmény a szakmaiság, a profizmus, mint általában minden komoly sajtóorgánumnál. A szakmai felkészültségnek, tudásnak keresztény szemlélettel kell párosulnia. A lelkesedés, a szándék sokakban megvolt és megvan, de ez nem elég. Ennek ellenére azért mindig volt néhány olyan ügyes külső munkatársunk, akire számíthattunk. És nagy örömömre időről időre fiatalok – középiskolások, egyetemisták – is jelentkeznek, hogy szeretnének lapunkba írni. Aztán később általában lemorzsolódnak. A keresztény újságírás, a munka egy katolikus lapnál nem annyira vonzó, nincsenek látványos sikerek, és anyagiakban sem tudjuk teljesíteni az esetleges elvárásokat. Ezt tényleg csak az vállalja hosszú távon, aki elkötelezi magát ennek a munkának, hivatásnak. A húsz év folyamán volt néhány fiatal kolléga, aki egy ideig nálunk dolgozott – és tegyük hozzá: jól –, de aztán másutt próbálkoztak, más helyeken keresik boldogulásukat. Még hozzáteszem: hála Istennek, van egy-két olyan külső munkatársunk, aki szinte a kezdetektől ír cikkeket a Reménynek. Jelenleg ketten szerkesztjük a lapot Orbánné B. Mária kolléganőmmel, úgyhogy nagy szükség van külső munkatársainkra! A világiakon kívül vannak lapunknak természetesen pap munkatársai is, akiknek írásaira szintén számítunk.
– Hogyan alakultak későbbiekben a rovatok és a terjedelem? Hiszen közben főszerkesztőváltás is történt. Ez bizonyára megint csak újítást vont maga után…
– 2001-ben, miután Koller Gyula atya nyugdíjba ment, Herdics György atya lett a Remény főszerkesztője. Ő kezdetektől a lap munkatársa volt, a Remény első számában még kispapként jelent meg cikke. 2002-ben tizenkét oldalasra bővült lapunk, majd áttértünk a kisebb formátumra, és azóta huszonnégy oldalon, színesen jelenik meg a Remény. Bár kezdeti céljaink nem változtak, igyekszünk mindig frissíteni lapunkat. Húsz év alatt nagyot változott a világ, amit nem hagyhatunk mi sem figyelmen kívül. Tudjuk, lapunk olvasóinak többsége az idősebb korosztályhoz tartozik, és falun él, de ugyanakkor vannak értelmiségi, a középkorosztályhoz tartozó, illetve fiatal olvasóink is. Szeretnénk mindannyiukhoz szólni, és megszólítani olyan jó szándékú, nyitott embereket is, akik ha nem is rendszeresen, de talán egy-egy cikk erejéig beleolvasnak a Reménybe.
Lapunkban az olvasó megtalálhatja az adott vasárnap szentmiséjének liturgikus szövegeit, továbbá az ahhoz kapcsolódó Vasárnapi üzenetet, amely megírására lelkipásztorokat kértünk fel. Két papnak van állandó rovata lapunkban: Koller Gyulának és Horváth Károlynak. Mindketten korunk, környezetünk jelenségeire, történéseire világítanak rá a rájuk jellemző, egyéni látásmóddal. Szívesen helyet adunk olyan interjúknak, riportoknak, amelyekben hívő családokat, egyéneket tudunk bemutatni. Nemrégen indítottuk el A hét imája című rovatot, amelybe olvasóink kedvenc imáit várjuk. Olyan nagy volt felhívásunk visszhangja, hogy egy egész oldalt szentelünk ennek a rovatnak. Rendszeresen helyet adunk a lapban a községeink szakrális emlékeit bemutató cikkeknek, Fotó-asszociáció című rovatunk szerzője pedig havonta egyszer egy-egy fénykép kapcsán mondja el gondolatait. Beszámolunk a világegyház eseményeiről, és hazai tudósításokban az otthon történtekről is. Külön rovatban szólunk a fiatalokhoz, illetve a Gyerekkuckóban a legkisebbeket célozzuk meg. Vendégsarok című rovatunkban a Magyar Katolikus Rádió munkatársa által szerkesztett anyagokat tesszük közzé minden héten. Olvasóink szolgálatát szem előtt tartva, kérdéseikre orvos, jogász, pszichológus munkatársunk válaszol a lapban.
Igyekszünk minél színesebb, érdekesebb újságot kínálni az olvasónak, bár lehetőségeink sokszor korlátozottak. Ötleteink vannak bőven, de hogy ezeket meg is valósíthassuk, ahhoz több munkatársra lenne szükségünk. Talán egyszer ennek is eljön majd az ideje…
– Milyen reményekkel ünnepel a jubiláló Remény? Ön hogyan látja a keresztény sajtó helyzetét jelenleg a Felvidéken?
– Közismert tény, hogy mindenütt csökken az írott sajtó olvasóinak száma. A Remény most tízezer-négyszáz példányban jelenik meg, ami más lapokkal való összehasonlításban még mindig jónak mondható. Mi mégsem vagyunk elégedettek. Szeretnénk elérni, hogy ne csökkenjen tovább a példányszámunk, hanem inkább szaporodjon előfizetőink száma. Nehéz feladat ez, hiszen tudjuk: egy-egy egyházközségben, ahol néhány idős olvasónk meghal, már általában nincs olyan fiatalabb a családban, aki átvenné a laprendelést. Mégis azt gondolom, hogy szükség van a Reményre, hiszen ez az a lap, amely a Szlovákiában élő magyar katolikusokról szól. Ez az ő lapjuk, nekik készítjük elsősorban, bár annak is örülünk, hogy van néhány magyarországi és másutt, külföldön élő előfizetőnk, illetve más vallású keresztény olvasónk is.
Ha visszatekintek az elmúlt húsz évre, meg kell állapítanom, hogy számos keserű pillanatot éltünk meg, de ugyanakkor sok szép tapasztalattal is gazdagabbak lettünk. A legnagyobb örömet az jelenti számomra, amikor az olvasóktól pozitív visszajelzést kapunk. Amikor például elmondják, leírják, hogy a lap minden sorát elolvassák, hogy elteszik, őrzik a régi példányokat is, hogy minden héten örömmel várják a Reményt, hogy másoknak is továbbadják lapunkat. Ilyenkor mondja azt az ember, hogy mégiscsak érdemes, nem hiábavaló az erőfeszítésünk.
A huszadik évfordulón is csak arra tudok gondolni, amire oly sokszor korábban is a Szentírás nyomán: ha ez az egész az Úrtól van, ha Ő akarja, akkor megmaradunk. Ebben bízom én is. Mert a Remény az életem.
