„S felúszott a vas…” (2 Kir 6,7b)
Az elveszett fejsze
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
A hanyatló nap sugarai még utoljára végigpásztázták az erdő sűrűjét. – Végre itt az este! – sóhajtott Káleb, a farkas, fogait vicsorgatva.
– Gyűlölöm a fényt, gyűlölöm a napot!
– Megértem! – sziszegte együttérzést mímelve Boáz, a kígyó. – A sötétség a mi barátunk! Elrejt, és mennyivel könnyebb egy alvó embert megölni! – tekergőzött a farkas lábai köré.
– Takarodj innen, te sunyi! Én nem szorulok rá az ilyen alattomosságra! – mordult rá Káleb. – Elbánok én akárkivel fényes nappal is! Még az emberek is reszketnek, ha meglátnak! Hiába az éles botjuk! A fogaim ellen nem védi meg őket!
– Akkor meg miért félsz a fénytől? – sziszegte gúnyos vigyorral Boáz.
– Nem félek én semmitől! – vágta rá a toportyán. – Csak egyszerűen utálom! Olyan undorítóan meleg és tiszta! Mindent szikrázóan beragyog, csak az én szívemet nem! Ahogy elnézem a napsugárban fürdőző madarakat, amint egymáshoz bújnak, vidámak és gondtalanok, legszívesebben mindet elpusztítanám dühömben! – tajtékzott habzó szájjal a farkas.
– Hát, nem is csoda, hogy mindenki messze elkerül! – öltötte ki villás nyelvét a kígyó, mintha csak csúfolódni akarna. – Pedig nem könnyű egyedül élni! – tette hozzá hamisan. – Ezt én tudom a legjobban! Engem is mindenki elkerül, pedig nem akarok én rosszat senkinek! Csak elaltatom őket…
– Hogy soha fel se ébredjenek! – vicsorított rá a farkas. – Takarodj tőlem, te hazug! Különben is, rajtam már senki nem segíthet! Az én életem már „veszett fejsze”, reménytelenül elvesztem! – mormogta, majd megindult a folyó felé, hogy szomját oltsa.
Az út felől azonban emberszagot hozott felé a szél, s így korgó gyomrának szavára megváltoztatta tervét. Ugrásra készen elrejtőzött a vízparti bozótosban, és az alkalmas pillanatra várva a víz felé közeledő férfiakat figyelte. Egyikük fejszével a kezében a parthoz lépett, hogy kivágjon egy kisebb fatörzset. Ám a szerszám valahogy kirepült a kezéből és elmerült a vízben.„Jaj, jaj, jaj, Uram! Ráadásul ezt is csak kölcsön kaptam!” – kiáltotta kétségbeesetten a férfi és odafordult egy szakállas felé, aki határozott hangon így válaszolt. „Hová esett?” Amikor az megmutatta neki, a szakállas „kifaragott egy darab fát, utána dobta”.
A farkas kíváncsian meregette szemeit és magában azt gondolta:
– No hiszen! Azt már hiába dobjátok utána! Ami egyszer elsüllyedt, azon már senki nem segíthet!
Ám ekkor valami hihetetlen dolog történt. A fa először lemerült, majd „a fejsze feljött a víz felszínére”.
