Cikkek listázása

Beszélgetés Brenner Józseffel

Pap, testvér és példakép

Szerző: Horváth István Sándor

A Papság Éve kapcsán sok szó esik a papok és plébánosok védőszentjéről, Vianney Szent Jánosról, akinek élete valóban példaként szolgálhat Isten embere számára. De példaképeket keresve nem kell Franciaországig elmennünk, hiszen közelebb is találunk. Az elmúlt évtizedekben sok pap helytállása volt szép példa a hivatásukat kereső fiatalok számára. Ilyen az 1957-ben vértanúhalált halt Brenner János is. Róla, a papról és a példaképről kérdeztük testvérét, Brenner József atyát.

– Mikor járt először Rábakethelyen?

– Első alkalommal 1956 júliusában jártam a rábakethelyi plébánián. A testvéremet látogattam meg. Ekkor ismerkedtem meg Kozma Ferenc atyával, s valójában ekkor láttam életemben először egy falusi plébánia működését. A családunk Szombathelyen egy városi plébániához tartozott. Rábakethelyre a közeli határ miatt csak külön engedéllyel juthattam el. Zsebemben a határsávbelépővel büszkén jöttem-mentem a tiltott zónában. A plébánián fiatalokkal, gyerekekkel találkoztam, akik mindennapos látogatók voltak nyáron a plébániaépületben és a káplánszobában. János testvérem motoron vitt körül a községekben. Minden faluban meglátogattunk néhány családot. A lépten-nyomon felállított határőr posztoknál azt tapasztaltam, hogy jól ismerik a rábakethelyi káplánt. A légkör egészen barátságosnak tűnt számomra. Mindez egy évvel az ő papszentelését követően történt, ekkor én még kispap voltam és a diakónussá szentelés előtt álltam.

– Milyen volt az egykori káplán élete?

– A testvérem, János 1955. szeptember 1-jén kezdte meg kápláni munkáját Rábakethelyen, Kozma Ferenc plébános mellett. Kettejük között rövid időn belül nagyon jó kapcsolat alakult ki, ami az eredményes lelkipásztori munka feltétele és alapja. Ezt a jó papi kapcsolatot a hívek hamar észrevették, s számukra is örömül szolgált. A rábakethelyi plébániához abban az időben négy közeli falu tartozott, amelyekbe a plébános és a káplán felváltva jártak misézni és gyóntatni. A fiatal káplánt hamar megszerették a hívek. Buzgón, nagy áldozatkészséggel végezte szolgálatát, amely fellendítette a hitéletet. Elkötelezett, imádságos papot ismerhettek meg benne, aki mindig nagy hivatástudattal állt a hívek rendelkezésére. Különösen is sokat foglalkozott a fiatalokkal és a gyerekekkel, amit a rendszer nem nézett jó szemmel. Nem volt személyválogató. Pontosság és lelkiismeretesség jellemezte. A falusi körülmények között mindenkivel megállt beszélgetni, s mindenkihez volt néhány buzdító jó szava. Nem politizált. Szentbeszédeire különösen is lelkiismeretesen készült, amiről írásban ránk maradt prédikációi tanúskodnak. A hívek kiváló gyóntatóként és lelkiatyaként emlékeznek rá még évtizedekkel később is. Papi élete számomra is példa.

– Mikor járhatott legközelebb testvére állomáshelyén?

– Az említettek után egy esztendővel, 1957 júliusában sürgető levelet kaptam Jánostól, hogy helyettesítsem plébánosát, aki nyári szabadságra készül. János buzdított, hogy legyek határozott és mindenképpen szerezzem meg a szükséges engedélyt a határsávba való belépéshez, mert szüksége van a segítségemre, egyedül nem győzné a lelkipásztori feladatokat. Kovács Sándor püspök úr kiállított egy igazolást, hogy lelkipásztori kisegítésre megyek, s ezzel indultam az ÁVH Király utcai épületébe. Az egyházi ügyeket intéző ávós gorombán kioktatott, a püspök írását lekicsinyelte, nem tartotta elegendőnek, majd kijelentette, én oda, azaz a határsávba, nem fogom betenni a lábamat. Ekkor tehát nem indulhattam el. Csak közvetlenül a gyilkosság után mehettem legközelebb. Ekkor telefonon citáltak a rendőrségre, s pár perc alatt kezemben volt a szürke kártya, az engedély. Bátyámmal, Lászlóval együtt mentünk, aki szintén pap volt. Késő délután értünk a szentgotthárdi rendőrségre. Ott a nyomozás lázas semmittevésével találtuk szembe magunkat. A rendőrök egyáltalán nem voltak tekintettel a testvérek lelki állapotára. Ugyanúgy várakoztattak minket, mint a többieket. Aztán teljesen értelmetlen kérdéseket tettek fel, amelyeknek köze sem volt a gyilkossághoz. Természetesen a testvérünk halálának körülményeiről sem tudtunk meg sokat. Végül még aznap este a bátyámmal együtt elbocsátottak minket. Az emeleti folyosón áramszünet miatt a sötétben botorkáltunk kifelé. Egy teherautó lámpája világította meg az udvart. Egy érkező autó géppisztolyos rendőröket hozott. Amikor sorban lekapaszkodtak a teherautóról, egy lövés dördült el. Az eltévedt golyó egy rendőr fején ment keresztül. A fejetlenség csak nagyobb lett. Mi sötét utcán keresztül gyorsan távoztunk az állomás felé, nem kis megrendüléssel. Testvérem szörnyű halála nagyon megviselt. Ehhez járult még az, hogy a nyomozásban ugyanazt az ellenséges, embertelen magatartást tapasztaltam, amiben már évek óta része volt családunknak. A rendszer ellenségének számítottunk, hiszen hárman voltunk testvérek és mindhárman papok lettünk. Később két alkalommal idéztek Szentgotthárdra, de a módszer, a bánásmód nem változott. A János testvérem halála miatti nyomozás során igen rossz érzéseim voltak.

– Közben az idő telt, és az 1989-es fordulat után már szabadon lehetett eljutni Rábakethelyre.

– Igen, 1990-ben már egészen mások voltak a körülmények. Ekkor elvezettek arra a helyre, ahol testvérem holttestét megtalálták Zsida faluban. Találkoztam az asszonnyal is, aki rátalált azon az estén. Az ún. miseutat, amelyen a hívek Zsidáról Kethelyre jártak át szentmisére, addigra teljesen benőtte a bozót. A zsidai iskola épülete ugyanúgy állt, ahogy 1956-ban, amikor részt vettem János egyik miséjén. Jelenleg emlékkereszt áll az iskola mellett, jelezvén, hogy hol halt meg János testvérem. Sok hívő, köztük számos pap és papságra készülő fiatal érkezik mostanában Rábakethelyre, akik általában gyalog végigjárják János utolsó útját a kethelyi templomtól a zsidai faluhatárig, ahol egy kis kápolna épült azóta. Mindenki számára megrendítő ez az út.

– Beszélhetünk-e ezek után egy kicsit a papi élet örömeiről?

– Igen, nagyon szívesen! Mint említettem, hárman voltunk testvérek. Mindhármunk élete a papi hivatás útján haladt, ugyanakkor mindegyikünk útja különbözött is. Más-más évfolyamokban tanultunk, egymástól távol levő papi állomáshelyeink miatt ismeretségi körünk is különbözött a későbbiekben. Szüleink otthonában gyakran fordultak meg papok, akik olykor váratlanul, máskor éppen ebédidőben érkeztek. Édesanyám mindig mint saját gyermekeit fogadta őket, keresztnevükön szólította valamennyit, s ha kellett, inkább lemondott saját ebédjéről, csakhogy pap látogatóinkat megvendégelhesse. Sokszor gyűlt össze kisebb-nagyobb társaság nálunk. A társaság civil tagjai nagy ámulattal beszélték: nem is gondolták, hogy a papok ilyen vidámak és jókedvűek tudnak lenni.

– Mi vagy ki ad örömöt a papoknak?

– A papi hivatás szép és sok örömmel jár. A papság szépségét és örömét az adja, hogy papnak lenni hivatás, éspedig nem is akármilyen, hiszen egyenesen Isten hív szolgálatra. Személyesen, mindenkit külön-külön úgy, mint az apostolokat, akiknek azt is tudomására hozta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok” (Jn 15,16).  Az életben sokféle hivatás létezik. Tapasztaljuk ugyanakkor, hogy sokan nem szeretik foglalkozásukat, s nem lelik örömüket mindennapi munkájukban. A papot Isten hívja munkatársául, s ő életét adja Istennek! Jézus a barátainak nevezi apostolait: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek” (Jn 15,15) – olvashatjuk János evangéliumában. Istennek nem lehet fél szívvel szolgálni. Amikor 14 éves koromban édesapámmal közöltem, hogy pap szeretnék lenni, türelmetlenül vártam válaszát. Ő örömét fejezte ki ennek hallatán, s mindössze egyetlen kikötést tett: legyek jó pap! Ez azt jelentette, hogy teljes szívvel és lélekkel végezzem feladatomat, mert a hivatás csak így öröm. Később papként többször jártam szerzetesházakban, s ezen alkalmak mindig lelki épülésemre szolgáltak. A szerzetesek még szigorúbb szabályok szerint élnek, személyiségük mégis örömmel és vidámsággal teli. Itt tapasztaltam meg igazán azt a régi mondást, hogy a szem a lélek tükre. Mit olvastam ki e szemekből? Örömet, jóságot, szelídséget, hivatásuk szeretetét. Ilyen volt Brenner János is, aki halála napján a folyosóról bekiáltott a konyhába a házvezetőnőnek: „Olyan szép a reggel, legszívesebben átölelném a világot!”

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>