Születésnapi beszélgetés Kozma Imre szerzetessel
„Arra születtünk, hogy közösségben éljünk”
Szerző: Körössy László
Fotó: Bókay László, Fábián Attila, Vida József
Kozma atya hetven éves. Születésnapja (június 4.) alkalmából beszélgettünk vele életének fontos állomásairól, történelmi időkben véghezvitt történelmi tetteinek belső mozgatórugóiról, papi, szerzetesi hivatásáról. Kozma Imre országosan és nemzetközileg ismert, elismert egyházi személyiség. Hívők és nem hívők mindenekelőtt az általa alapított és vezetett Magyar Máltai Szeretetszolgálat tevékenységével kapcsolatban, határainkon túl pedig a kelet-német menekültek 1989-ben történt befogadása, valamint a délszláv háború, illetve a romániai forradalom idején kezdeményezett nagyszabású segélyakciói révén ismerik őt. Kozma atya a tettek embere. De beszélgetésünkből az is kiderül, hogy a tettek s a – több esetben történelmi jelentőségű – döntések egy szilárd támpontokra épülő szellemi-lelki út gyümölcsei. Beszélgetésünkkor az irgalmas rendi szerzetes a dolgozószobájában fogadott minket, íróasztalán naplófüzetek, jegyzetekkel teleírt papírlapok hevertek, s mellettük egy könyv, a Szög és olaj. Megragadtuk az alkalmat, és Kozma atyát elsőként Pilinszkyhez fűződő kapcsolatáról kérdeztük.
– Személyesen is ismerte a költőt?
– Annak idején, amikor a pesti ferences templomban szolgáltam, gyakran találkoztam Pilinszky Jánossal, megismertem a gondolkodását, amely lebilincselő hatással volt egész életemre. Ma is szívesen olvasom tömör megfogalmazásait. Pilinszky gondolatfűzése bensőséges életélményt jelentett számomra, talán egyszerűen így mondhatom: nagyon megszerettem őt.
– A tömörségre, egyszerűségre való törekvés a lényegesre irányítja a figyelmet. Jelenleg mit tart a legfontosabbnak az életében?
– A Máltai Szeretetszolgálat tevékenységét és a Betegápoló Irgalmas Rend magyarországi – talán mondhatom így – újjászületését. Mindkét területen vannak egészen sajátos kezdeményezéseink. A Málta esetében azt mondhatom, hogy mostanra az eladósodott családok gondja, baja lett a mi gondunk is, másrészt a cigánytelepek felszámolása. Tapasztalatainkat, kezdeményezéseinket mindig felajánlottuk a kormányzatoknak, így tettünk a mostani vezetés esetében is, bízván abban, hogy felkelti az érdeklődést. Már kaptunk pozitív visszajelzéseket.
– És a másik fontos terület?
– 1950-től 1990-ig szinte teljes egészében kihalt a hazai Irgalmas Rend, a szerzetesek közül ketten maradtak. Kerestem velük a kapcsolatot, mert a Máltai Szeretetszolgálat működése során megdöbbenve tapasztaltam, szinte megsebezte a szívemet, hogy a szegények mennyivel betegebbek azoknál, akik még elő tudnak kotorni néhány forintot a zsebükből, ha az egészségükről van szó.
Úgy gondoltam, hogy egy olyan szerzetesrenden keresztül, amelynek profilja a szervezett gyógyítás, jobban és többet tudunk segíteni a szegényeken.
Az irgalmas rendi kórházaink közül ezért vállaltuk újra háromnak a működtetését, amelyek közül a legjelentősebb a budai. Itt a legfontosabb teendőnk a leromlott épületegyüttes és műszerpark korszerűsítése, valamint olyan gyógyító személyzet kialakítása, akik magukévá teszik az Irgalmasrend szellemiségét. Csak megjegyzem: hazai kórházaink összevetésében orvosaink a 3., nővéreink a 6. helyen állnak.
Bízunk abban, hogy az ismert körülmények ellenére a hazai gyógyító rendszernek van jövője. Ha nem reménykednénk, már régen abbahagytuk volna. Miénk az egyetlen katolikus kórház, rengeteg pap, apáca, hívő ember keres fel bennünket. Fontos az intézmény megmentése, és szellemiségének szerepe a magyar gyógyító kultúrában.
– Bőséggel adódtak az Ön életében nehéz döntések, reménytelennek tűnő helyzetek…
– Tudatos döntéssel indultam el 18 éves koromban a papságra való felkészülés útján. Ez azt jelentette, hogy biztos voltam abban: ha papként fogok tevékenykedni, akkor nagy valószínűséggel börtönben végzem. Azok a papok, akiket ismertem és tiszteltem, vagy a börtönből jöttek, vagy oda készültek menni. Úgy láttam, hogy az ötvenes évek végén ez hozzátartozott a becsületesen dolgozó, elkötelezett papok életéhez.
Hitélményem nem a papok felől, hanem a nagyapámtól eredt, aki ezekkel a szavakkal bocsátott utamra: édes fiam, azért fogok imádkozni, hogy mire a tanulmányaidat befejezed, a hited ne legyen kevesebb a mostaninál.
Sokszor ezek a szavak tartottak meg az úton.
Szemináriumi éveim alatt alakult ki bennem: az én Krisztusom az, aki odafordul az emberhez. Azt gondoltam: az még önmagában nem kereszténység, hogy imádkozunk, templomba járunk. Pedig abban az időben az utóbbi még kockázatosaknak is számított. Hozzáteszem, hogy a kockázatvállalás kereszténységünk egyik meghatározó eleme. Az én Krisztusom akkor is odafordul az emberekhez, ha ezt valakik nem nézik jó szemmel.
Véleményem szerint az Egyházunk egyik nagy problémája – éppen az előbb említettekből kiindulva – kommunikációs jellegű: nem tudunk szóba állni az emberekkel, nem tudjuk megszólítani őket. Mintha csak azokkal keresnénk a találkozást, akik úgy gondolkodnak, mint mi. Amióta pap vagyok, ez különösképpen zavar.
– Milyen volt az első tapasztalata az emberekhez való odafordulásról?
– Huszonnégy éves koromban tettem egy fogadalmat: a legszegényebbek mellé állok. Dorogbánya plébániáján igen szegény emberekkel találkoztam, megismertem e zömmel nem templomba járó családok bensőséges világát, fényét. Láttam, hogy mit jelent a szülőknek, a gyerekeknek az, hogy valaki feléjük fordul, hogy őket befogadja. Megtapasztaltam, hogy valóban ez az evangelizáció egyetlen útja.
Életem során lényegében sohasem kerestem úgy a feladatokat, hogy aztán azokban kiteljesedjen az életem, inkább mindig azt tettem, amelyek adattak, elosztandó tennivalók esetén, amik maradtak. Ez vezérelt, és később, a békepapok világában, amikor mindent az ő működésük határozott meg, képes voltam úgy függetlenedni, hogy az ítélkezés szelleme is távol maradjon tőlem. Tíz évet szolgáltam a pesti ferenceseknél, egyedül én nem jártam békegyűlésekre. Mégis – mi a magyarázat erre? –, ráadásul mint a legfiatalabb, kaptam a legtöbb bizalmat a templomigazgatótól, a legnagyobb békepaptól.
– Sokan emlékeznek szívesen ezekre az időkre, Kozma atya miséire…
– Számos lelkigyakorlatot is tartottam, többek közt az Új Ember munkatársainak is, a lapnál dolgozott Pilinszky is. Az Új Embernél mindig volt valaki, aki elérte, hogy ne csak azok a szavak hangozzanak el, amelyeket engedélyeznek, hanem az is, amit az evangélium bíz ránk.
Nehéz idők voltak, magunkra voltunk utalva, nem volt eligazítás, sok nagyszerű pap elveszett, akik ha kaptak volna egy kis lelki, eszmei, szakmai támogatást, csodálatos dolgokra lettek volna képesek. Csak azok tudtak valamit felmutatni, akik önálló útra léptek. Ez nekem kedvezett. Persze állandóan figyeltek, szemmel tartottak, mégis félelemtől mentesen tettem a dolgomat, és ennek láthattam az eredményét, a gyümölcseit is.
– Később a zugligeti plébániára került…
– Egyszer jó lenne beszélgetni arról is, hogy miként kerültem oda, az akkori időkre jellemző módon. Elég most annyi, hogy Budapesten a legjobb tudásom szerint én lettem az első plébános (igaz, egy eldugott helyen, ahogy mondták), aki nem volt békepap.
Zugliget akkor egy „kihalt” egyházközség volt, szinte mindenkit kitelepítettek onnan, s csak páran jártak misére.
Egy fillér fizetést sem vettem fel plébánosságom alatt, úgy éreztem, nem tehetem meg, nagyon szegények voltunk. Mégis, megadatott a lehetőség egy olyan egyházközség létrehozására, amelyet megálmodtam a lelkemben. Roppant egyszerű volt az elvem: nincs kereszténység karitatív cselekedetek nélkül.
Három-négy éven belül Zugligetben kialakítottuk az első hazai szociális hálót – egy idő után az eredmények láttán – a kommunista tanácselnök és a párttitkár maximális támogatásával. Pár év alatt Európa püspökeinek nagy része megfordult Zugligetben. Egyszer egy esemény kapcsán voltak vagy negyvenen. Roger testvér is a mi meghívásunkra (Gaizler Gyula bácsi bátorításával) jött Magyarországra. Érkezése napján az esztergomi püspökségről jött a telefonhívás: a barátod nem fog beutazni, Hegyeshalomnál leszállítják a vonatról. Nevetve válaszoltam: repülővel érkezik. Kimentünk a reptérre a francia követtel együtt, hogy ne legyen nagyobb baj. Történelmi pillanatok voltak.
– Hasonló történelmi pillanatban történt a kelet-német menekültek befogadása is…
– Véletlenül találkoztam Csilla von Boselager asszonnyal. Amikor egymás szemébe néztünk, olyannak tűnt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Nem tudtam akkor még semmit a Máltaiakról. 1989. augusztus 13-án este a nagykövetségről feltették a kérdést nekem is, Csillának is, hogy tudnánk-e segíteni – mindkettőnk válasza igenlő volt. Augusztus 14-én este állt az első tábor: 960 embert el tudtunk helyezni. 2009-ben, a huszadik évfordulón a csodák évének nevezték 1989-et. A csoda Istennel kapcsolatos: ég és föld találkozása. Igen, ott és akkor csoda történt.
Később létrehoztuk a szomszédos országokban is a máltai szervezetet. A romániai forradalomban és a jugoszláv háborúban való szerepvállalásról is sokat lehetne beszélni. Ezek rendkívüli események voltak. Mi akkor úgy tekintettünk minderre, mint a történelem Urától rendelt feladatra.
Ebből a forgatagból léptem ki, amikor 1996-ban irgalmas rendi szerzetes lettem. Addigra Zugligetben már ezerötszáz hittanos volt, harminckét hittancsoporttal, mindegyiket egy-egy házaspár vezette. Gyönyörűen dolgoztak. A hívek szentségi életet éltek, kifejezett igényük volt a lelki vezetésre, amit egyedül, papi segítő nélkül nem teljesíthettem.
Nem voltam hajlandó végignézni a szépen felépült közösség haldoklását, segítséget nem kaptam, lehetetlen helyzetbe kerültem.
Egyik óráról a másikra döntöttem. Ha valaki egy szerzetesközösségbe akar lépni, arra nem mondhat nemet a főpásztor sem. Egy ilyen lépés mellett döntöttem. Beléptem az Irgalmasrendbe, azzal a gondolattal, hogy maradék életemet a betegek szolgálatára szentelem.
– Ennek immár 14 éve.
– Magamnak valami okból hatvan évet „szántam”.
Édesapám fiatalon, huszonnyolc éves korában meghalt, valahogy ez is bennem motoszkált mindig.
A Jóisten, úgy látszik, másképp akarja, bár volt egy intés 2006-ban: meg kellett műteni a szívemet. A vizsgálóasztalról „repítettek” Pécsre, Papp Lajos professzor úr – legyen áldott – vett a kezébe, tíz órás műtét volt, azóta jobban vagyok.
Most annak örülök, hogy vannak érdeklődők, szerzetesrendünk közösségébe vágyakozó fiatalok, s olyanok is, akik Ausztriában, Németországban készülnek arra, hogy itthon „csatasorba” álljanak.
– Visszagondolva az életére, hogyan küzdött meg a nehézségekkel?
– Gyermekként a családban, a faluközösségben egyértelmű gondolatok rögzültek bennem: születésünkkor egy család vár, majd más és más közösség biztosítja a teret az első lépésekhez, tanuláshoz, az életre való felkészüléshez, hogy fogékonnyá váljunk a szolgálatra, ami értelmet ad az életünknek.
Varázslatos szavak bűvöletében élünk: jólét, siker, karrier. Nagyapám azt tanította nekem: az életet tanulni kell, arra születtünk, hogy jót tegyünk. Újabban Istenes Szent János atyánk életigéje is ebbe az irányba utal: Legyetek jók magatokhoz, tegyetek jót.
Az emberi élet nem adottság, hanem feladat és lehetőség. Aki fel akarja építeni életét, az Jézustól tanuljon, aki azért jött, hogy szolgáljon. Aki szolgál, az értelmes életet él, életeket ment meg, s közösséget épít azáltal, hogy megtalálják helyüket az emberek.
