Találkozás Tamásné Horváth Katalin tanárnővel
„A kereszténység cselekedetek sora”
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Lőrincz Sándor
Több mint harminc éve áll katedrán. Magyar-orosz szakos tanárként végzett, majd a némettanári diplomát is megszerezte. Tizennyolcadik tanévét fejezte be a kaposvári Nagyboldogasszony Római Katolikus Gimnáziumban, ahol nemcsak tanít, hanem rendhagyó órákat is szervez jeles előadókkal. Kolozsvári és német testvériskolai kapcsolatokat ápol, s városi műsorok szerkesztőjeként, rendezőjeként is ismert. Ő az olvasószerkesztője a Búvópatak című polgári, társadalmi és kulturális folyóiratnak, melynek gondozásáért megkapta a Búvópatak-díjat. Tamásné Horváth Katalin azt vallja: a pedagógusnak folyamatosan kell erősíteni a nemzettudatot, a kereszténység pedig cselekedetek sora.
– Mikor s hol kell elkezdeni véleménye szerint a magyarságtudat erősítését? Én úgy látom, sok behozni valónk van ezen a téren is. Elég, ha csak azt említem: a Kaposvári Egyetem pedagógiai kara dékánjának is „helyre kellett tennie” a tanítójelölteket, akik nem énekelték a Himnuszt az egyetemi rendezvényen…
– Ezt én is sok helyen érzékelem, és szomorú vagyok, ha nemzeti imáink éneklése közben zárt ajkakat látok. 56-os gyerek vagyok, és szüleimmel sokat hallgattuk a Szabad Európát, az Amerika Hangját. Nyolcadikosként meg is mondtam a történelemtanáromnak, hogy az forradalom volt, aki természetesen ellenforradalomként tanította az eseményeket. A családból kell, hogy eredjen a hazaszeretet – mint ahogy a hit –, s az is, hogy ki kell állni meggyőződésünk mellett. Nem szabad titkolni érzéseinket, irányultságunkat. Emlékszem, úttörőként eljártam az őrsi gyűlésekre, aztán mentem a bérmálási felkészítésre. Mindenki tudta ezt rólam, s nem okoz törést bennem, mert a mozgalomban gyerekként nem politikát, hanem élvezetes programokat láttam.
– Az irodalmi művek hatása is vitathatatlan; főleg, ha olvasnak a diákok…
– Egy nemzet, ha ismeri saját kultúráját, irodalmát, művészetét, s erre büszke is, akkor értékelheti csak igazán a másik nemzet kincseit. Igaz, egyesek rögtön rásütik a nacionalista bélyeget arra, aki fontosnak tartja a magyarságát, pedig vannak olyan országok, ahol már több évtizede fürdőruhát készíttetnek nemzeti zászlójukból.
Az elmúlt nyolc évben is sanda szemmel néztek azokra, akik élték természetes identitásukat, és ahol tudtak, beszéltek s írtak is erről. Az iskolában magyar művek kellenek elsősorban; nem dőlhetünk be a spirituális síkon felettébb káros Harry Potter-őrületnek; mondván, legalább olvas a gyerek. Miért, nekünk nincs nemzeti irodalmunk, amit feldolgozhatnánk a különböző korosztályokkal?
A közelmúltban hallottam egy Csukás István-interjút. A népszerű író azt mondta, hat éves korig magyar népmeséket kellene felolvasniuk a szülőknek, a 6-10 éves gyerekek pedig elsősorban magyar történetekkel ismerkedjenek. Kamaszkorban aztán jöhetnek a hazai romantikus művek s a világirodalmi alkotások. Kodály is azt vallotta: lehet örökölni pénzt és vagyont, ám kultúrát nem. Arra meg kell tanítani az emberiséget. Ezért oly nagy a szülők és a pedagógusok felelőssége. Nem mindegy, hogy a tv-képernyő előtt ülve „szocializálódik” a gyerek, vagy például olvasással gyarapítja szellemi kincsestárát.
– Számos kiválóság látogatott el már intézményükbe, hogy rendhagyó órákon beszéljen a tanulóknak hitről, vallásról, humanizmusról, tudományról, erkölcsről, hazafiságról. Elég, ha csak Jókai Annát, Schmitt Pált, Koltay Gábort, Pitti Katalint, Maczkó Máriát, Grosics Gyulát, Eperjes Károlyt, Freund Tamást említem. Utalhatnék a Kossuth-téri március 15-i műsorukra vagy az 56-os előadásukra s a Trianon-összeállításukra is. Én missziónak érzem ezt a munkát, úgy is fogalmazhatnék, nemzetmentésnek. Nem tartják túl konoknak, vaskalaposnak ezért?
– Lehet, hogy akadnak, akik ferde szemmel figyelik mindazt, amit csinálok, de a tanítványaim értik, érzik, mit akarok képviselni, hiszen egy-egy műelemzéskor vagy színpadi produkció rendezésekor mindig választ kapnak a miértekre. Egyik diákom – aki ma már a médiában dolgozik – 48-as műsorunkban Kossuth feleségéhez írott szerelmes levelét mondta el, odajött hozzám és tudtomra adta: élete nagy ajándékának tartja, hogy ő lehetett Kossuth Lajos. A Trianon-produkció is megmozgatta az érzelmeket, s ez jó, mert olyan élményt kapott néző és szereplő, amelyből hosszú éveken át építkezhet… Ezt egyébként elmondhatom a szervezett filmvetítésekről is, hiszen együtt nézhettük meg a Honfoglalást, a Sacra Coronát, a Szabadság, szerelmet, a Temetetlen halottat, a Hídembert, a Passiót, az Adjátok vissza a hegyeimet! A gyerekek közül többen elmondták: örülnek, hogy láthatták ezeket az alkotásokat, melyek különös mélységeket érintettek, és sok, számukra addig ismeretlen ténnyel, információval szembesültek.
– Ugyan a közelmúltban a megyeszékhely is kitüntette, hiszen megkapta a Kaposvár Város Szolgálatáért-díjat, ám a valódi elismerés a diákok szeretete, tisztelete…
