Mihályi Krisztinával beszélgettünk
Az élet sokkal több, mint az egészség
Szerző: Körössy László
Fotó: Mészáros Gábor
„Férjem is, én is katolikus nevelést kaptunk. A párválasztásnál mindkettőnknek fontos volt a világnézeti azonosság. Házasságkötésünk előtt eldöntöttük, hogy öt gyermekünk lesz, és eszünkbe sem jutott azon gondolkodni, miből fogunk megélni. A házasságunk első öt évében nem volt saját lakásunk, ez alatt az idő alatt három gyermekünk született. Isten abban segített minket, hogy a lényegest nézzük, és ne a lényegtelent” – kezdte a családja történetét Mihályi Krisztina. A hétgyermekes édesanya a későbbiekben arról is beszélt a Famíliának, hogy a családjában jelentkező betegség és annak következményei hatására hogyan változott meg a gondolkodása önmagáról, az életről és Istenről. Megrendítő vallomásából idézünk a következőkben.
Nagyon boldogok voltunk, amikor megszületett az első gyermekünk. Azt gondoltuk, a házasságunk majd működik a saját erőnkből. Okossággal, közös erővel minden nehézségen felülkerekedünk, sőt a házasságunkban nem is lesznek problémák. Lettek. Jött az első döbbenet: a második gyermekünk súlyos szívbetegséggel született. Az embernek ilyenkor az az első reakciója, hogy vele ez nem történhet meg. Megtörtént. Akkor azt gondoltam: mindegy hogyan, csak éljen! –
s ennek érdekében mindent képes voltam megtenni a gyermekemért. Maga az élet volt számomra fontos, és nem mérlegeltem azt, hogy milyen lesz egy beteg gyermekkel együtt élni. Ágoston azután nyolc hónaposan meghalt… A kezeim között. Egyedül voltam vele otthon. Tudtam, hogy meghalt, mégis rohantam vele a kórházba, mert nem voltam képes elfogadni a tényt mindaddig, amíg az orvos azt nem mondta: itt minden hiába. Egy életre szól az, amit akkor Isten megmutatott számomra. Ott, a gyermekemmel a kezemben megéltem azt, hogy ki az Isten, és milyen hatalmas, és azt is, hogy ki vagyok én: hogy mennyire nem tudok mit tenni. Meghal a gyerek a kezemben, és tehetetlen vagyok. Valahogy így mondja Jób a bibliai történet végén: eddig csak hírből ismertelek, de most találkoztam Veled…
Azután sorban születtek a gyermekeink. A nagyszülők távol voltak, megtapasztaltuk, mit jelent nehézségek között élni, több gyerekkel. Csak olyan munkakört tudtam vállalni, amelyben szó sem lehetett túlóráról, hiszen ha beteg lett valamelyik gyermek, otthon kellett maradnom. A férjem fiatal mérnökként szintén keveset keresett.
De ekkor is csak a magunk szempontjából néztük az életünket. Amolyan vasárnapi keresztények voltunk, elmentünk vasárnaponként a templomba, megtartottuk a törvényt. Elhittük magunkról, hogy tökéletesek és jók vagyunk: „a háromgyermekes család” – még vállon is veregettük magunkat ezért. De a vasárnap mindig alkalmat adott arra is, hogy szembesüljünk önmagunkkal; fogadkoztunk, hogy megváltozunk, majd a következő héten… De az életünkben nem változott semmi.
A nehéz körülmények közepette arra jutottunk, hogy elmegyünk az országból. Eladtuk az értékeinket (egy villanyvarrógépet meg a könyveinket), felépítettük a légvárainkat és becsomagoltunk a bőröndökbe. Az indulás előtt két nappal azonban történt valami, amiből arra következtettünk, hogy Istennek más a terve velünk, nem az, amit mi akarunk.
A szomszéd néninek nem volt senkije, mi segítettünk neki. Combnyaktörést szenvedett, kórházba került – tudtuk, ha mi elmegyünk, ő teljesen egyedül marad. Bejártam hozzá a kórházba. Az egyik vasárnapi látogatás alkalmával úgy esett, hogy már nem tudtam hova elmenni szentmisére. A néni ágyán ülve arra gondoltam: Istenem, az a fontos, hogy teljesítsem a törvényt, vagy az, hogy meghallgassam a néni panaszait? Arra jutottam, hogy fontosabb ott maradni mellette, Isten majd ad lehetőséget, hogy eljussak szentmisére. Látogatás után kijöttem a kórházból, s a Kis Szent Teréz-templomba – ahol azelőtt soha nem jártam – még éppen el tudtam menni. Ott meghívás kaptam egy közösségbe, éppen másnap volt az első katekézis. A negyedik alkalomra már a férjemet is meghívtam.
Akkor láttam először, hogy Isten benne van az életemben, és neki más az akarata, mint az enyém. A férjem is egyetértett velem, s ennek nagyon örültem. Itthon maradtunk.
A Neokatekumenális út közösségébe kezdtünk járni. Ez a megtérés egyik útja. Ebben a közösségben tapasztaltam meg, hogy az Isten szava segít abban, hogy az ember élete megváltozzon.
Már negyedik éve jártunk a közösségbe, amikor elkezdtünk gondolkodni arról, hogy mire is való a mi házasságunk, ha bezárjuk az élet továbbadásának a lehetőségét. A legkisebb gyermekünk akkor már tizenkét éves volt. Döntöttünk és kockáztattunk: ha Isten még szeretne gyermeket adni nekünk, akkor nem állunk ellen. Még három gyermekünk született.
