Cikkek listázása

Udvardi Erzsébet a festés szenvedélyéről

A fény emberen túli jelenség

Szerző: Toldi Éva

Fotó: Toldi Éva

Minden embernek Istentől kapott feladata van, a világ egy parányi részéért felelős térben és időben, itt és most, ahová helyeztetett.
Udvardi Erzsébet, a Badacsonyban élő Kossuth-díjas festőművész gondolatai ezek. A művésznő évtizedek óta a szépség, az értékek megőrzésén munkálkodik. Oltárképei, templomi pannói, akvarelljei szerte az országban – a Balaton-mentétől a Nyírségig és Sümegig megtalálhatók, de közgyűjteményekben – az Esztergomi Prímási Palotában, a Keresztény Múzeumban, Veszprémben, Tihanyban, Budapesten… – is fellelhetők. Udvardi Erzsébet azonban nem törtetve érte el mindezt, nem hangoskodik, nem tolakszik sosem. Mérhetetlenül szerény ember, művészetét leginkább mesterségnek és szolgálatnak tekinti. Az idén lesz nyolcvan esztendős. Nemrég a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Pro Cultura Christiana-díjat adományozta neki.
Mikor telefonon egyeztettünk, s jeleztem, szeretném meglátogatni és beszélgetni vele pályájáról, amelyet küldetésként él meg, szabadkozni kezdett: nem ő a fontos, hanem a festményei. A műterembe érve aztán, mint egy hófehér hajú angyal, szinte repesve az örömtől, mutatta, hogy élete legszebb és legnehezebb témáján dolgozik éppen, egy monumentális méretű oltárképet fest a színeváltozásról, melyet P. Barsi Balázs ferences atya szándéka szerint a sümegcsehi remeteség templomában fognak elhelyezni majd.

A művésznőt először a kezdetekről faggattam:

– Vajon milyen képi élményei voltak gyermekkorában, milyen emlékeket őriz a kisváros világából, mikor kezdett a festészet iránt érdeklődni?

– Szülővárosom, Baja, a Duna partján fekszik. A központtól távolabb egy csendes, akácokkal övezett, macskaköves utcában laktunk. Működött ott a cisztercieknek is gimnáziuma s a kalocsai iskolanővéreknek iskolája. Én az utóbbiba jártam, ott végeztem az elemit és középiskolát is. Mélyen vallásos családban nevelkedtem, ahol a hit nemcsak kifelé láttatott vallásosság volt, hanem megélt erő a mindennapokban. Pezsgő kulturális élet volt már a városban gyermekkoromban is, ami jó hatással volt a fiatalokra. Ha most visszagondolok, eszembe jut az első kiállítás, amit tíz éves koromban láttam a tanítóképzőben. Arra is emlékszem, hogy később elmehettem szülői engedéllyel még egyszer megnézni, mert annyira felvillanyozott. Akvarellek voltak a tárlaton, s olyan érdekes volt nekem, hogy úgy néz ki a papír, mintha ott nád lenne, meg víz, meg egy csónak, de az csak egy papír volt mégis. Alig tudtam betelni a látvánnyal. Az iskolában azonban a rajz sohasem hozott lázba, sokkal inkább az irodalom vonzott, nagyon jó tanáraim voltak, s a líra felé hajlottam leginkább, verseket is írtam, s költő akartam lenni. A rajzórákon akkoriban is inkább kézügyesség-fejlesztő feladatokat kaptunk, amelyben az alkotó fantáziának nem jutott szerep. Körülbelül tizenöt éves lehettem, a líceumba jártam már, amikor egyszer a kedves nővér kiültette az egyik osztálytársunkat, s azt mondta, rajzoljuk le őt. A téma, a feladat szinte bűvöletbe ejtett, s magam is meglepődtem, hogy mennyire jól sikerült a rajzom. Ezzel egy ajtó nyílt ki előttem, s egészen új fordulatot vett az életem. Fölfedeztem azt, hogy amit látok, azt le tudom rajzolni, festeni. Tehát az ábrázolás és a látás képessége, amit a Teremtőtől kaptam, felszínre jött. Elkezdtem járni a Rudnay-féle szabadiskolába, ahol délutánonként rajzolni lehetett, s fontos mesterségbeli ismereteket tanultunk meg. Otthon is mindent lerajzoltam; az édesapámat, amint olvassa az újságot, vagy édesanyámat, amint a kertben főzi a szilvalekvárt. Ezek után természetes, hogy a képzőművészeti főiskolára jelentkeztem, s fel is vettek. Bernáth Aurél osztályában tanulhattam. De az, hogy festőművész leszek, sosem fordult meg a fejemben, én rajztanár akartam lenni csupán.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>