Beszélgetés dr. Szlávik Antal egyházjogásszal
A papnak jelnek kell lennie
Szerző: Jakubecz Márta
Fotó: Parák László
A Papok Évében a Nagyszombati Főegyházmegye Mons. Róbert Bezák érsek részvételével konferenciát rendezett a papságról papok részére 2009. szeptember 7-én, a szent kassai vértanúk ünnepén a Galántai járásban található Hidaskürtön. E jelentős rendezvényről dr. Szlávik Antal egyházjogászt, hidaskürti plébánost, a konferencia szervezőjét kérdezte lapunk munkatársa.
– Milyen céllal rendezték a szlovákiai magyar papság számára ezt a konferenciát?
– A mostani már a negyedik konferenciánk. Négy évvel ezelőtt Orosch János püspök úr engem bízott meg azzal a feladattal, hogy évente egyszer szervezzek tudományos konferenciát magyar papok és hitoktatók részére. Rendeztünk már kétszer kánonjogi konferenciát, a Biblia Évében pedig biblikus konferenciát. A mostani konferenciánk témáját tálcán kaptuk a Szentatyától, aki június 19-én, Jézus Szentséges Szíve ünnepén meghirdette és megnyitotta a Papok Évét. Ebben az évben bizonyára sok rendezvény lesz a papságról, mi, magyar papok most tudományos konferenciával kapcsolódtunk be ebbe a rendezvénysorozatba. Ezúttal nem hívtuk meg erre az eseményre a laikusokat, mert a papság évében mi, papok szerettünk volna egymás közt elbeszélgetni közös dolgainkról.
– Kik tartották az előadásokat, és mi volt a témájuk?
– Az első előadást Mons. Róbert Bezák nagyszombati érsek úr tartotta. Az ő jelenléte azért is fontos volt, mert püspökké szentelése óta most találkozhatott először magyar papi közösséggel. Előadása a megyés püspök feladatairól szólt, egyrészt azokról, melyek a püspökszentelésből, tehát az egyházi rend szentségéből fakadnak, másrészt azokról, melyekkel közigazgatásilag irányítja az egyházmegyét. Az érsek atya – mivel még nem ismeri eléggé az Nagyszombati Főegyházmegye helyzetét, gondjait – feladatai gyakorlásához kérte a papok segítségét is.
A második előadást dr. Józsa Attila atya tartotta A pap és a liturgia címmel. Délután két előadás mutatta be a papság szerepét Krisztus előtt és után.
Dr. Karaffa János atya az ószövetségi papságról, ThLic. Jáger Róbert atya pedig az újszövetségi papságról adott elő a Zsidókhoz írt levél szemszögéből. A konferencia záró előadását jómagam tartottam A papság jelentősége Teilhard de Chardin filozófiájában címmel.
– Mely témák képezték leginkább vita tárgyát? Mi iránt volt a legnagyobb az érdeklődés, mihez szóltak hozzá a legtöbben?
– Mindegyik előadást nagy érdeklődéssel hallgatták a paptestvérek, és a diszkusszió is élénk volt. A legtöbb kérdést és hozzászólást a liturgiáról és a Teilhad de Chardinről szóló előadások kapták. A liturgia mindegyik papot érinti, mert mindannyian végezzük, de még mindig van mit tanulnunk, hogy az szép és méltóságteljes legyen, mert általa Krisztust képviseljük a hívek előtt. A Teilhard de Chardinről szóló előadás pedig azért kapott nagy figyelmet, mert a paptestvérek kevéssé ismerték ezt a nagy gondolkodót és az ő papi életét. Az előadó ajánlotta a hallgatóságnak, hogy a Papok Évében olvassák el Chardinnak legalább A pap, Az isteni miliő és a Mise a világ felett című írásait. Chardin filozófiája egyre jobban ismertté válik és egyre több szimpatizánsra talál a világban. Az Egyház is, mely kezdetben fenntartásokkal kezelte gondolatait, ma már mintha – több jel mutat erre – elismerné és rehabilitálni akarná őt.
– A hivatás témáját körüljárva Ön szerint hogyan foglalható össze a konferencia legfőbb konklúziója?
– A konferencia nagyon jó alkalom volt arra, hogy papokként tudatosítsuk, milyen nagy ajándékot kaptunk Jézustól, amikor ő kiválasztott és meghívott minket a papi hivatásra. Mi mutathatjuk be és jeleníthetjük meg az oltáron Jézus Krisztus felbecsülhetetlen értékű és legszentebb áldozatát. Az ószövetségi papság is az egy igaz Istent imádta és közvetítette a választott népnek, de áldozata korántsem volt olyan értékes, mint az újszövetségi papságé. Mivel a papság nagy kincs, vigyázni kell rá, félteni, ápolni, gondozni, törődni kell vele. A paptól elvárja Krisztus és az Egyház, hogy hűséges legyen. A papnak is vannak fájdalmai és csalódásai, de ezeknek is megvan a szerepük a pap életében, általuk tud még jobban hasonulni Krisztushoz, alázatosabbá válni, és így lesz belőle igazi, érett papi személyiség. Ezzel kapcsolatban nagyon jelentős Teilhard de Chardin egyik szép gondolata: „Hogy Jézus jobban belénk hatolhasson, ahhoz néha énünket kitágító munka kell, máskor meg leverő fájdalom; kell az élet, mely növeszti az embert, hogy megszentelhető legyen, de kell a halál is, amely paránnyá teszi, hogy valóban megszentelődjön.”
– Az utóbbi években Ön több egyházjogi és biblikus konferenciát szervezett a szlovákiai magyar papság és valamennyi érdeklődő számára, ahol mindig neves előadókkal, szaktekintélyekkel lehetett találkozni. Miért tartja fontosnak ezeket a szimpóziumokat, tudományos konferenciákat itt, a Felvidéken, és ki segíti Önt ebben a felelősségteljes szervezői munkában?
– Végzem ezt a feladatot, mert az elöljáróim megbíztak vele. Örömmel, mert mindez tökéletesen összhangban van az Egyház ezzel kapcsolatos előírásaival. Az Egyházi Törvénykönyv 279. kán. 2. paragrafusa előírja a papoknak, hogy a szentelésük után is vegyenek részt előadásokon, teológiai találkozókon és konferenciákon is, melyek adjanak nekik alkalmat a szent tudományok és a lelkipásztori módszerek mélyebb megismerésére. Ugyanezt még kifejezőbben mondja II. János Pál pápa a Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdításában, amikor állandó, meg nem szűnő, permanens papi képzésről beszél (70-79. p.), és kimondja, hogy erre a permanens képzésre minden papi korosztálynak szüksége van, tehát a fiatalkorúaknak, a középkorúaknak és az időseknek is (76-77. p.).
Az általam szervezett konferenciákon az az új, hogy mi, magyar papok és a magyar intelligencia az anyanyelvünkön kaphatjuk meg ezt a szükséges képzést, továbbképzést. Magyarországról is hívok neves előadókat, de nagy öröm számunkra, hogy itthon szintén vannak művelt papok, akik magas szinten tudják az egyes kérdéseket bemutatni és megoldani. A felvetődő kérdésekre okos, bölcs, eligazító választ tudnak adni, hogy az Egyház tanítását jobban megértsük és éljük.
A szervezésben segítőtársaim a plébániám területén lévő községek önkormányzatai, melyek e rendezvények anyagi fedezetét teremtik meg. Így volt ez tavaly Feketenyéken, az idén pedig Hidaskürtön. A szervezőmunkából a paptestvérek és a hívek is kiveszik részüket, még nem nem utasított el senki, akit valamire megkértem.
– Ön szerint mi a legnagyobb kihívás a papság számára?
– A legnagyobb kihívások egyike a papi öntudat elvesztése és a szekularizáció hatása a papságra. Egyre többen vannak az olyan papok, akiken alig vagy egyáltalán nem látszik a papi öntudat. Elvégzik ugyan a rájuk mért feladatot, de csak elvégzik, amit megparancsolnak nekik. A szekularizáció pedig igyekszik a papot beolvasztani a tömegbe, hogy ne is lehessen felismerni, hogy ő pap. A papnak viszont jelnek kell lennie az emberek között, mert Krisztust képviseli a világban. Ha jel szerepe megszűnik, nem tudja reprezentálni az Urat. A zsinat előtt azt rótták fel az Egyháznak, hogy a papok, a püspökök elszakadnak a mindennapi élettől, nem tartanak lépést a rájuk bízottakkal, valamilyen külön világban élnek. Most inkább a fordítottja látszik veszélyesnek: a papság elveszíti jelszerepét, és beleolvad, szürke foltja lesz a globalizált világnak.
Lelkipásztori szempontból a családokkal, a gyermekekkel és az ifjúsággal való törődést látom kihívásnak. Erre egyre több időt és energiát kell fordítani, mert a jövőnk függ tőle. Helyesebb egész családokat megszólítani, tehát a szülőket és gyerekeket együtt, majd családos közösségbe vezetni őket. Az egyéni pasztoráció mellett gondot kell fordítanunk a csoportos pasztorációra is, mert különben elveszítjük őket. A gyerekekkel és az ifjúsággal is csoportokban, közösségekben kell foglalkozni, ennek nagy összetartó ereje van. A fiatalok ne csak a vasárnapi szentmisén éljék meg a hitet, hanem a saját korosztályú csoportjaikban is, ahol egymást tudják erősíteni, buzdítani.
