Találkozás Szabó Oszkár kaposvári tábori lelkésszel
Örömben rejtőzködő remény
Mackós alkatát, egyszerűségét és nyíltságát, felrázó prédikációit gyorsan megkedvelték. Katonák és civilek egyaránt, hiszen Szabó Oszkár őrnagy, tábori lelkész nemcsak a honvédség kötelékében szolgál, hanem Kaposvár több templomában is miséz. A fiatal pap, aki leszerelő sorkatonaként úgy lépett ki a laktanyaudvarról, hogy talán még látogatóba se megy oda többet, ma már el sem tudná másként képzelni az életét. Advent titkáról, karácsony misztériumáról is gyönyörűen vallott a Ruff Tamás vezette Kaposvári Honvédzenekar ünnepi koncertjén, amelyet csaknem ezerfős közönség fogadott ujjongva a Szent Margit-templomban.
– A katonatisztet az elöljárója bárhova vezényelheti, mint ahogy a papot is bárhova helyezheti püspöke. Így, együtt, tábori lelkészként könnyen érezheti az ember magát hontalannak…
– Pedig nem vagyok hontalan. Úgy élem az életemet, hogy az folyamatosan változik, s az ad erőt, hogy igazából csak egyszer megyek majd haza; a mennyországba.
– Hogyan s mikor jött a hívás, hogy Isten felkent munkatársa legyen?
– Gyerekkoromtól kezdve csodáltam a papokat, aztán félelmeim voltak velük kapcsolatban, mert felébredt bennem egy pozitív előítélet. Úgy éreztem, én úgysem felelek majd meg az elvárásoknak, mert ők nagyon sokat tudnak, műveltek, intelligensek. Én viszont nem voltam különösebben szorgalmas a tanulásban. Ezért inkább elszegődtem ápolónak a fővárosban. Ott pedig annyira megragadott a papok betegek között végzett szolgálata, hogy a plébánosomnak bejelentettem: én is pap szeretnék lenni. Öt év érlelődést követően, felszentelésem után két évig pécsi egyházmegyés papként működtem, majd a püspök atya felkért: legyek tábori lelkész. Engedelmeskedtem, és a mai napig Isten humorának tekintem a meghívást.
– Kezdetben érzett-e vágyat, indíttatást arra, hogy katonák, illetve családtagjaik között teljesítsen szolgálatot?
– Egy darabig vívódtam: vajon alkalmas leszek-e erre a feladatra, be tudok-e majd könnyen illeszkedni ebbe a környezetbe, ahonnan sorkatonaként úgy jöttem el, hogy soha többé nem akartam látni laktanyát. Most viszont Isten ajándékának tartom, hogy egyenruhások között szolgálhatok. Rétegpasztoráció az enyém, de tele sok-sok örömmel, s úgy vélem, meg tudom érteni a keresőket vagy azokat, akiknek minden vágyuk, hogy visszataláljanak Istenhez. Engem is folyamatosan védelmezett az Isten, mert nem hagyta, hogy elkallódjak.
Egy virágzó plébániáról, Szekszárdról kerültem be egy idegen világba, ahol még kápolna sem volt, és azt sem tudtam, vajon találkozom-e egyáltalán hívő emberrel. A honvédségnél ugyanis az is igény volt, hogy a tábori lelkész profi módon végezze a feladatát. Kezdeti kételyem szerencsére lassan feloldódott, ami annak is köszönhető, hogy elég kommunikatív alkat vagyok, könnyen alakítottam a bajtársi, katonatársi kapcsolatokat, és a humor is a segítségemre van.
– Meg lehet-e mondani, hogy a katonák hány százaléka vallásgyakorló, s mennyi a kereső?
– Nem. A civil életből kerülnek be a laktanyába az emberek. Többségük katolikusnak vallja magát, s vasárnap elmegy a misére. Nekem az a dolgom, hogy lelki támaszt nyújtsak a vallásosoknak, segítsem a családjukat, kezeljem az esetleges pszichológiai problémákat, és gyarapítsam hitbéli ismereteiket. Ezért különösen nagy öröm számomra felnőtteknek hittant tartani. Nyugdíjas klubokba is járok és a katonai ügyészséget is felkeresem. Természetesen az is feladatom, hogy a nem hívők között is beszéljek Jézusról, hitről, az Igéről.
Kezdő tábori lelkészként azt hittem, az a teendőm, hogy hitet vigyek a katonák közé. Aztán sok esetben azt tapasztaltam: van bennük kereső hit, és nekem „csupán” segítenem kell őket a hit vallásos keretek között való gyakorlásában. A katonák másként vallásosak. Munkájuk racionális, szabályokhoz kötött, férfias hivatás. Ezért aztán nem az érzelmek oldaláról kell közelítenem. Többen nekem szegezték a kérdést: mennyire hatékony a hit? Megváltoztatja az elromlott házasságomat, vagy csak örömet és békét ad, mert ez nekem kevés. Arra kértem őket: próbálják ki, Isten mindenható.
– Ön volt Koszovóban és fél évig Irakban. Milyen élményekkel szembesült? Isten közelségét ugyanúgy érezte a háborús övezetben, mint idehaza, vagy egy kicsit jobban?
– Nehéz erre válaszolni. Ilyenkor élet és halál kérdése különösen elevenen él mindenkiben. Mint ahogy az is, mi lesz az otthoniakkal. Az egyik katona halálakor arra kértek a táborban, ezután áldjak meg mindent konvojt, mielőtt elindulnának. Aztán amikor éjjel támadás érte a tábort, azt figyelték: imádkozik-e az atya. Isten mindenütt ott van. A háborúban is. Az élet mellett azonban az emberi kapcsolatok, a házasságok a legsérülékenyebbek. Ezek az igazi vészhelyzetek.
– Bíró László püspök úr, a püspökkar családügyi referense lett az új katonai ordinárius. Mit vár új elöljárójától?
– Pécsi egyházmegyés papkoromtól ismerem őt; a bazilika plébánosaként mindig jó szívvel figyeltem kiváló szervezőkészségét, erőteljes egyéniségét. Csak azt várom tőle, hogy továbbra is „adja magát”. Tapasztalatait, bölcsességét, határozottságát. Akkor minket, lelkészeket is újjászervezhet, és továbbra is karakteres arcot jeleníthet meg az Egyházban éppúgy, mint a honvédségben.
– A kaposvári Szent Margit- és Szent Imre-templomban is fel-feltűnik olykor az oltárnál. Ahogy hallgatom prédikációit, valami végtelen egyszerűséget s olyan nyíltságot érzek, amit nem mindig tapasztal az ember. Legutóbb, amikor hallgattam, azt mondta a mise végén: idetoltam elétek egy talicskát, abban a reményben, hogy mindenki kiveszi belőle azt, amire szüksége van, s akinek nem tudott pluszt adni, annak azt üzente: majd legközelebb megpróbálja. A keresztény örömről elmélkedett. E pesszimista társadalomban mi jelenthet örömöt?
– Az ember örül Istennek, és annak, hogy eszköze tud lenni – felfedezve maga körül az Úr ajándékait. Nem csak a rosszat kell észrevenni. Az örömben rejtőzködő reményt is fel kell fedeznünk. A keresztény öröm belső fiatalságot jelent; van jövőképem, örülök az életnek, tudok rajongani. De természetfeletti öröm is létezik, amikor világossá lesz: Isten szeret bennünket. Bűneinkkel együtt.
Koszovóban is rám tört egyszer ez a féktelen öröm. Kietlen táj vett körül bennünket, egy betonszarkofág alatti konténerben laktam, mégis éreztem Isten szeretetét. Olyannyira, hogy ki kellett mennem az udvarra, onnan fel a kis dombra, s égre emelt tekintettel, kitárt karokkal kellett kiáltanom: Köszönöm, Istenem, hogy ennyire szeretsz engem.
– Mit tapasztal a seregben: vannak-e világi örömhírnökök a katonák között?
– Szerencsére akadnak olyanok is, akik nemcsak tőlem várják azt, hogy megújuljon a tábori élet, hanem önállóan teszik a dolgukat. Újságot osztanak, evangelizálnak, honlapot szerkesztenek. Ekkor úgy érzem, én csak koordinálok. Ez olyan, mint amikor az ember kivet egy hálót, amelynek szemei a világi örömhírnökök. Nekik különösen örülök.
