Találkozás Szabó Oszkár kaposvári tábori lelkésszel
Örömben rejtőzködő remény
Mackós alkatát, egyszerűségét és nyíltságát, felrázó prédikációit gyorsan megkedvelték. Katonák és civilek egyaránt, hiszen Szabó Oszkár őrnagy, tábori lelkész nemcsak a honvédség kötelékében szolgál, hanem Kaposvár több templomában is miséz. A fiatal pap, aki leszerelő sorkatonaként úgy lépett ki a laktanyaudvarról, hogy talán még látogatóba se megy oda többet, ma már el sem tudná másként képzelni az életét. Advent titkáról, karácsony misztériumáról is gyönyörűen vallott a Ruff Tamás vezette Kaposvári Honvédzenekar ünnepi koncertjén, amelyet csaknem ezerfős közönség fogadott ujjongva a Szent Margit-templomban.
– A katonatisztet az elöljárója bárhova vezényelheti, mint ahogy a papot is bárhova helyezheti püspöke. Így, együtt, tábori lelkészként könnyen érezheti az ember magát hontalannak…
– Pedig nem vagyok hontalan. Úgy élem az életemet, hogy az folyamatosan változik, s az ad erőt, hogy igazából csak egyszer megyek majd haza; a mennyországba.
– Hogyan s mikor jött a hívás, hogy Isten felkent munkatársa legyen?
– Gyerekkoromtól kezdve csodáltam a papokat, aztán félelmeim voltak velük kapcsolatban, mert felébredt bennem egy pozitív előítélet. Úgy éreztem, én úgysem felelek majd meg az elvárásoknak, mert ők nagyon sokat tudnak, műveltek, intelligensek. Én viszont nem voltam különösebben szorgalmas a tanulásban. Ezért inkább elszegődtem ápolónak a fővárosban. Ott pedig annyira megragadott a papok betegek között végzett szolgálata, hogy a plébánosomnak bejelentettem: én is pap szeretnék lenni. Öt év érlelődést követően, felszentelésem után két évig pécsi egyházmegyés papként működtem, majd a püspök atya felkért: legyek tábori lelkész. Engedelmeskedtem, és a mai napig Isten humorának tekintem a meghívást.
– Kezdetben érzett-e vágyat, indíttatást arra, hogy katonák, illetve családtagjaik között teljesítsen szolgálatot?
