A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Debreceni Csoportja
Hálaadás és emlékezés
Szerző: Kovács Ágnes
Van-e annál elesettebb ember, aki űzött vadként menekül az idegenbe, új hazába, szabadságban bízva, utazótáskába pakolt élettel, hátrahagyva mindent, otthont, hazát, szülőt, gyermeket…, akit pár nap múlva várnak haza szülei, de a búcsúzásnál nem mondhatta meg, hogy soha nem tér vissza…, lehet-e valaki elesettebb nála…?
„A hit védelme és az elesettek segítése” – a 20 éve önálló egyesületként bejegyzett Magyar Máltai Szeretetszolgálat – jelmondatát hűen tükrözték azok a debreceni lakosok, akik 1989-ben a temesvári eseményekre kirobbanó romániai forradalom körüli időkben az erdélyi magyarokat, az elesetteket segítették.
Jézus úgy tanított a szeretetről, hogy közben tökéletesen élte is azt. Mint mondta, nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért, s ő valóban odaadta életét. Akit megragad ez a tapasztalat, az nem tud közömbös maradni a szenvedők és nélkülözők láttán, elkezd szolgálni. Keresi annak a módját, hogyan tudna leghatékonyabban jót tenni. A debreceniek 20 évvel ezelőtt menekültek százait fogadták be, otthont, munkahelyet, szerető közösséget biztosítva az elesetteknek.
A szeretetben nem volt határ…
Fodor András plébános nevét – 1989-ben a debreceni Szent Anna Plébánia káplánjaként, a Svetits Intézet hittanáraként – nagyon sokan ismerték, és ma is hálával gondolnak rá. Mindenkinek segített, aki csak hozzá fordult:
– 1988. február 2-án délután, Szegedről visszaérkezve Debrecenbe, a Szent Anna Plébánia kapualját emberekkel teli találtam. Hamar kiderült, hogy a határon túlról jöttek. Az állították, bemondta a Kossuth Rádió, hogy Magyarországon befogadják a menekülteket. Voltak már a városban különböző helyeken, de sehol sem kaptak segítséget. Első pillanatban én is bizonytalan voltam, mi lesz ebből, ha én itt a plébánia épületében menekülteknek adok helyet? De az emberek ott voltak, közeledett az este, és nem tudtak hova menni. A plébánia templom felőli, kápláni szárnyán minden lehető helyet szálláshellyé alakítottunk még aznap estig. A Svetitsből, ahol hittanár voltam, szereztem néhány használaton kívüli vaságyat, meg pokrócokat – estére mindenkinek volt fekvőhelye, akkor is, ha a saját nagykabátjával tudott csak takarózni. A saját szobámban is aludt vagy négy férfi a szőnyegen. Alighogy mindenkinek helyet találtunk, megint csöngettek. Ekkor győződtem meg arról, hogy tettemből nem lehet nagy baj, mert a rendőrök hoztak újabb négy személyt, hogy a határőrök fogták el őket, és nincs hova menniük. Másnap a templomba járó híveket kértem, hogy aki tud, átmenetileg fogadjon be menekülteket, mert a plébánián már nem férnek el. Hivatalos helyekről – megyeháza, Állam-egyházügyi Hivatal – rosszalló megjegyzéseket kaptam, de ekkor már hallottam hasonló budapesti hírekről is, így nem foglalkoztam velük, hanem kerestem a módját a hatékony segítségnyújtásnak. Néhány nap múlva megkezdte működését az Idegenrendészeti Hivatal, ahol egy kis „menekültigazolványt” kaptak. Elszorult a szívem, amikor láttam, mennyire örülnek a magyar szövegű „dokumentumnak”. Majd a város is kialakított néhány óvodai, bölcsődei befogadóhelyet.
A hívek hozták az adományaikat, élelmiszert, ruhát – amivel segíteni tudtuk a hozzánk fordulókat. Sokakat elhelyezhettünk azoknál a híveinknél, akik nagyobb lakással rendelkeztek vagy volt hétvégi házuk.
Hetenként tartottunk számukra egy összejövetelt a templom hittantermében, hogy ügyes-bajos dolgaikról beszélhessenek – egymást is segítve így az ügyintézésben. Hazai és külföldi felajánlásokból sokaknak tudtunk segíteni, hogy hajlékhoz jussanak. A szegedi püspökségről is kaptunk pénzbeli segítséget, így lakótelepi lakásokat vagy Debrecen környéki falvakban házakat tudtak venni a kapott segítségből.
1989. december 23-án este Kozma Imre atya televízión keresztül bíztatta a menekülteket, hogy forduljanak a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz. Az volt a nagy meglepetés, hogy ebben a nyilatkozatban Debrecen neve is elhangzott, hogy itt is van „képviselete” a Szeretetszolgálatnak. Fel akartam hívni dr. Csiba László barátomat, hogy mit tud erről, hol van ez a „képviselet”, itt a plébánián vagy nála a Klinikán. De alighogy elhangzott Kozma atya bejelentése, elkezdett csörögni a telefon, hogy hova hozhatják az adományokat. Azon az éjszakán semmit nem aludtunk. A menekültek ott nézték a folyosón a kitett tévékészüléken a temesvári események híreit. És segítettek a folyamatosan érkező adományok pakolásában. Az akkor még Béke útja névre hallgató Szent Anna utca mindkét oldala végig tele volt taxival, akik pillanatok alatt felszerelték a plébánia tetejére a CB-antennát, hogy tudjunk egymással kommunikálni. Sorra pakoltuk meg a taxikat adományokkal, amiket vittek Nagyváradra és környékére. A következő este (Szenteste) Csehszlovákiából érkezett egy cukorral és liszttel megrakott autóbusz, a felvidéki magyarok küldték, hogy juttassuk át Erdélybe.
Így kezdődött. Hivatalosan csak 1991-ben alakult meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Debreceni Csoportja, mert addig nem értünk rá magunkkal foglalkozni. Meggyőződésem, hogy Debrecen hitélete itt, ezekből a napokból vett új lendületet. Híveink megtapasztalták a tevékeny szeretet jó ízét, és az Élet ebből fakad.
A templom felé igyekeztünk
– A visszaemlékezés nagyon rossz érzéssel tölt el. Viszontagságos körülmények között értem el a nagy álmomat: magyar földön magyarul beszélni – Léber Gabriella 19 évesen 6 napra szóló kishatárátlépővel jött 1988. augusztus 26-án Nagykárolyból Debrecenbe. – Lázadó korban voltunk, nagyon fájt az igazságtalanság. Számunkra elfogadhatatlan volt az a tény, hogy nem beszélhettünk magyarul, ránk erőszakolták a román nyelvet, román osztályba kellett járnunk. Egyébként is nagyon nehéz körülmények között éltünk, jegyre kaptuk az élelmet, az iskolába magyar feliratos reklámszatyrot sem vihettünk be, tilos volt tépőzáras cipőt, farmernadrágot viselni, mert az is magyar terméknek számított. A kapunál mindezt leellenőrizték.
1988 februárjától, azok az emberek, akik nem bírták tovább és bátrabbak voltak, megindultak a határ felé. Akkor nem gondoltuk végig, mekkora horderejű dologra készülünk. Kimondhatatlanul fájó érzés volt úgy elköszönni a szüleimtől, hogy ők nem tudták: nem jövök többé vissza. Később már csak egyszer találkozhattam velük, mert 1991-ben mindketten meghaltak. Nagyon nehéz volt ezt feldolgozni, amikor tudtam, hogy mennyi mindenről beszélhettünk volna még, ha otthon maradok…
Amikor átjöttünk a határon, a templom felé vettük az utunkat, segítséget remélve. Otthon abban az embertelen helyzetben el sem tudtuk volna képzelni az életünket hit nélkül. A templomban újra összegyűjtött bennünket a jó Isten, mert mindenki ott keresett menedéket.
A munkahelyemet, a befogadó közösséget, az albérletet Fodor András atyának köszönhettem. András atya nemcsak a megélhetésünket segítette, hanem igyekezett az otthonról elszakadt honfitársaimat egybegyűjteni a heti rendszeres plébániai találkozókon. Egyre többen voltunk, innen tudtuk meg, hogy kik jöttek még át, és segítettünk egymásnak.
Ma is az elesettek védelmében
A kezdeti lelkesedés alábbhagyott, de maradt egy mag a városban: kb. 30 önkéntes segítőből szerveződött a Területi Központ, majd később, 2004-től Észak-Alföldi Régióként Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Jász-Nangykun-Szolnok megye területén is megindult a munka.
A debreceni csoport számára a rendszerváltás után az egyre karakterisztikusabban jelentkező elszegényedés jelentett új kihívást az ország leghátrányosabb régiójában. Így a területhez tartozó 18 csoport tagjai – akik odaáldozzák szabadidejüket a kisnyugdíjasok, nagycsaládosok és hátrányos helyzetű gyerekek segítésére – szinte kizárólag a legszegényebbekkel foglalkoznak. 1991-óta folyamatosan Krízis Irodát működtetnek. Kiemelt hangsúlyt fektetnek az idősgondozásra, a hátrányos helyzetben élő gyermekek életminőségének javítására, látogatják a szociális otthonokat. A természetbeni juttatások mellett adott esetben szociális és életvezetésit tanácsadásokkal, szociális ügyek intézésével is ellátják a támogatott személyeket. A Máltai házban 1993-tól működik orvosi rendelő bel-, ideg- és gyermekgyógyász szakorvosokkal. 1997 óta kezdték el a városban élő rászoruló gyermekek hétvégi étkeztetését. Kapcsolatban állnak a fiatalkorúak javítóintézetével is, itt heti egy alkalommal hittanórát is tartanak. 2003-óta a „Játszva megelőzni” programban a kulcsos gyermekek elkallódását igyekeznek megakadályozni a máltai játszótéren.
Az Észak-alföldi régió február 20-21-i jubileumi programja során nyílt napot tartottak a Máltai Házban, majd este a Szent Anna-székesegyházban hálaadó szentmisén vettek részt az elmúlt 20 évre emlékezve azokkal, akik egykor menekültként érkeztek Magyarországra. Másnap a Szent Erzsébet Otthonban „A Máltai szeretetszolgálat hatása Debrecen szociális életére” címmel kerekasztal-beszélgetésen értékelték az elmúlt éveket és hívták fel a figyelmet a további társadalmi összefogásra az elesettek megsegítéséért.
