Bíbor, bronz és arany
Szerző: Herdics György
Böjti lélekkel hajtjuk meg fejünket, hogy emlékezzünk: porból vétettünk s azzá leszünk. „Látjátok feleim…, mik vagyunk?” – jut eszünkbe Halotti beszédünk. Pedig nincs november, kint nincs elmúlást sejtető hangulat. A fák – ahogy Márai Sándor mondja – lassan már föllépnek, helyet kérnek a nap alatt…
Nem olyan ez a hangulat, mint halottak napjának havában. Eszembe jut Reményik Sándor. Ő így ír: „Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk? / Bizony bíbor és bronz és arany / És örökkévaló szent szépség vagyunk.”
Ilyen ez a március, ilyen a böjt. Egyre világosabb a délután, hosszabb a nap. Még a regénybe illő, hideg böjti szél is mintha ezt süvítené: bíbor, bronz, arany…
Tán mondanom sem kell: azóta bíbor, bronz s arany, sőt szent szépség az ember, mióta „legjobban” meghajtotta fejét az Emberfia – értünk. Mi már tudjuk, bár „honi föld sarává lesz agyunk” (Juhász Gyula), szent szépségünk nem hervad, mert ebbe a szépségbe maga az Isten lehelte bele a lelket, a halhatatlant.
Ezt a szép lelket vagyunk hivatottak – ilyenkor böjtben hatványozottabban – ápolni, nemesíteni, díszíteni minden erénnyel, melyeknek értékük van odaát is. A hamu, amelyet az Egyház a bűnbánat jeléül fejünkre hint, foltot hagy homlokunkon, hogy elgondolkozzunk a mulandóságon, s hogy lelki foltjaink felett engedjük győzedelmeskedni a bíbort, bronzot és aranyat – a szent szépséget.
Mennyi lehetőség, mennyi élethelyzet, mennyi segítséget kérő szív, mennyi együttérzésért könyörgő tekintet – ilyenkor, nagyböjtben is. S a lehetőség és élethelyzet hányszor csak alkalom marad, hányszor megkeményítjük szívünket s elfordítjuk tekintetünket. És azt hisszük, szent szépségünkön nem esik csorba… Pedig igen. Szívünk nemegyszer még életünkben a föld sarává válik: mocskosan lüktet és „bűnös vért” pumpál…
A nagyböjt, ahogyan az Egyház liturgiája mondja, annak az ideje, amikor a hívek többet imádkoznak és buzgóbban gyakorolják az irgalmasság tetteit. Jó lenne ezért többet imádkozni, akarni és merni irgalmasságot gyakorolni, böjtölni…
A böjt segít, hogy legyőzzük önzésünket és megnyissuk szívünket Isten és felebarátaink szeretetére. Helyes gyakorlata megerősíti a test és a lélek egységét. Az önként vállalt lemondás segít átélni a rászorulók helyzetét is – mondja XVI. Benedek pápa ez évi nagyböjti üzenetében. A böjtölés bizonyára hozzájárul a fizikai egészséghez, a hívők számára azonban mindenekelőtt olyan gyógymód, mely segít kiküszöbölni az Isten akaratának elfogadását akadályozó dolgokat.
Keljünk fel, induljunk! Isten felé, az ember felé – egymás felé!
„Minden télen meghal az ember valamit” – írja az imént idézett Márai. Böjti, tavaszváró lélekkel merjük kimondani: haljon meg bennünk a rossz, a harag, a bántó, a szeretetlenség, a nem keresztényi, s jöjjön a tavasz. A nemes, az igazi, a szentebb, a szebb…
Ki az, ki azt merné mondani, benne a szent s a szépség már tökéletes?! Ki merné ezt állítani? Hogy vannak, akik ezt mondják? Tán igen. S hogy sokan vannak? Lehet. S hogy a keresztények között is vannak? Elképzelhető. De nem mondanak igazat. Mert minden szent és minden szépség, ami az emberben van, az Igazi és Legfőbb Szent halvány képe csupán.
A márciusi napok egykor bátor ifjakat „szültek”. Akkor, amikor a nemzet ezt igényelte. Ma is szükség van bátor, erős, ifjú lelkületű egyénekre. Olyanokra, akik bűnbánó lélekkel ismerik be újra és újra: szent szépségüket eltorzították bűneikkel, gyarlóságaikkal, mulasztásaikkal. És akik megújuló erővel és hittel, bizakodva kezdik újra életüket, remélve, hogy Isten irgalma ismét bíborba, bronzba és aranyba öltözteti lelküket. És újra fölszítja bennük a törekvést a jóra, a szépre és nemesre. Saját lelki szépségük és a közösség javára. Hogy a hosszabbodó napokon egyre közelebb kerüljenek a Fényhez.
