Találkozás Gáspár Mária kaposvári akvarellfestővel
„Kezedben én is egy kis virág vagyok”
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Kovács Tibor
Csupa szín, csupa érzés és csupa hit. Sugárzik róla, hogy jóban van Istennel, hogy fogékony mindenre, ami szép. A természetben, a művészetben, az emberi kapcsolatokban. Megpróbálja derűvel szemlélni az eget, a tájat, a virágokat, az arcvonásokat, de nagypéntek bűnlajstromát, bánat-liláját is visszaadja képein. A kaposvári Gáspár Mária kedvence az akvarell, a lírai, lágy ecsetkezeléssel megkomponált vízfestmény, ám olykor-olykor pasztellel színezi ki tarka virágmezőit, somogyi erdők, erdélyi fenyvesek árnyjátékát, s „festi” kékre-fehérre az eget, a Balaton vagy a tenger tarajos hullámait.
– Különös volt az életem. Isten nagyon akarta, hogy megszülessem, s máig érzem: szeretettel „varázsolt” édesanyám ölébe – mondta Gáspár Mária. – Érzékeny kislány voltam; bátor és félénk egyszerre. E két pólus ma is örök harcban áll bennem; jóllehet, megtapasztalva a hit titkát, folyamatosan elsimul, kiegyenlítődik minden.
Gáspár Mária polgári családban nevelkedett testvérével, dr. Gáspár Ferenccel – a város későbbi neves fogorvosával, az ismert műgyűjtővel –, és a nagyanyja kereszteltette meg a Szent Imre-templomban. Háborús gyerek lévén – 1944-ben született –, szinte úgy lopta el édesanyjától, s futott, hogy a plébános mielőbb keresztelje meg az unokáját. Igyekezetében a pólyában lévő újszülöttel együtt elesett az oltár előtt. Mária így találkozott először a megszentelt kövekkel, de később már kézen fogva indultak el Ferivel és jobbára édesapjukkal Isten hajlékába.
– Gyerekként egy nagy mesevilágban éltem, amelynek színei, ízei szerencsére a mai napig nem koptak ki belőlem – meséli Mária. – Védőburát jelentett a szeretetteljes család, a rendszeres ima. Isten már kiskoromban tudatta velem, hogy van, szeret. Ezt a szeretetet azonban napról napra tanulni kell. De nemcsak tanulni, hanem legalább megpróbálni visszaadni belőle valamit Istennek és embertársainknak.
A színekkel parányi lányként sem tudott betelni. Háromévesen sorra járta a szobákat és titkon lekapart egy-egy darabot a hengerelt falról. A festékréteg alatt azonban mindig más szín, más árnyalat tűnt fel, így a gyereki kíváncsiság újabb és újabb rétegeket tárt fel – egészen a vakolatig. Mivel ügyesen rajzolt, festett, szülei beíratták a kaposvári Balázs János képzőművészeti körbe. A Gerő Kázmér és Ruisz György festőművészek által szavatolt műhelymunkának gyorsan termettek a gyümölcsei. Aktok, portrék tucatszám születtek szénnel, és a mesterek elismerően szóltak bontakozó tehetségéről.
A diáklány örült a jól sikerült szénrajzoknak, de továbbra sem szabadulhatott a színektől. A püspöki lelkigyakorlatos ház közelében lévő balatonboglári, Jankovich-telepi családi nyaraló, a víztükör, a tópart évszakonként, napszakonként változó varázsos világa újabb impulzusokkal gazdagította.
– Reggeltől estig a vízben voltunk, és élveztük a ránk szakadt szabadságot. A nádi világot, a fényeket, árnyakat, apró rezdüléseket, a közelgő vihart vagy az aranyhidat – emlékezik kellemes nosztalgiával Mária. – Csigákból, kagylókból gyönyörű láncokat fűztünk, szaladtunk a világoskék pillangók után, az Ordacsehiből érkező patakból pedig szépséges tavirózsákat szedtünk. Mivel kellő vízbiztonságom volt, egyszer beúsztam a Balaton közepére az elsodort labdámért, ám a távolságtól és a mélységtől megijedtem. Isten azonban megmentett, amiért folyamatosan hálát adok. Mint ahogy azért is, hogy nem maradt meg testemen a forrázás nyoma. A nálunk lakó paptanár folyamatosan imádkozott értem.
Nagyot ugrunk az időben.
Szó esik hullámvölgyekről és hegyekről, hitbéli elbizonytalanodásokról, férjről, gyermekről. Mária szerint, ha nem venné körül ilyen szerető közeg, mint aminek boldog élvezője, lehet, hogy kevesebbet festene, vagy végleg félretolta volna festőkészletét. Jogász férje, dr. Raskoványi Csaba és leánya, Zsuzsa, aki ugyancsak jogot végzett és a regionális államigazgatási hivatal jogtanácsosa, mindenben támogatják, és testvérével, Ferenccel közösen arra inspirálják, hogy minél többet fessen. Ő pedig viszi festőkellékeit, kitelepszik az óriás kertbe, amelynek minden zegzuga, változatos növénytársításai, óriásfenyői, kerti bútorai, no meg a kerekes kút, a kőkorpusz, nemcsak a szemet bűvölik el, hanem felfrissítik a lelket is. S akkor még nem szóltunk a feketerigó-koncertről, amely különös kiegészítője az ihletteli alkotófolyamatnak. A művészi munkához azért ugyan kell a múzsa csókja is, de Isten látja, hogy mindaz, ami megjelenik az akvarellpapíron, az általa teremtett természet örömkönnye…
Nyugdíjasként több idő van a festésre; jóllehet, építésztechnikus korában a Somogytervnél a rajzolás és a szerkesztés volt a kenyere. Hálával említi Szigetvári György és Dabóczi József építészeket, akik ugyancsak arra buzdították, hogy színekkel, foltokkal, formákkal is meséljen a világról. Ő pedig örömmel fogadta meg a tanácsot.
Beszélgetésünket újra és újra átszövi a hit, a vallás, a pasztoráció. Mária elárulja: „büntető” istenkép soha nem élt benne, ám tizenhat esztendeje, amikor új plébánost helyezett Balás püspök a Szent Imre-templomba, szinte új időszámítás kezdődött az életében. Varga László atyának köszönheti, hogy kegyelemteli távlatok nyíltak meg előtte. Sokakkal együtt az ő életében is fontos s közeli helyet kapott a Szentlélek. Megismerhette a Lélek működését, ajándékait, és vele együtt a karizmatikus megújulási mozgalmat is. A folyamatos templomi szentségimádás legfőbb gyógyítója, hiszen azt a fajta csendet semmi más nem helyettesítheti. Képek is fogantak már a szakrális környezetben, mint például a virágkehelyből kibontakozó ostya, a megtört kenyér, és Mária azt is megtanulta: a megtöretés létünk fordulópontja, ettől válik kioszthatóvá a szeretet, s ez kegyelem.
Egyébként is azt vallja: a zene, a festészet, a szobrászat, egyáltalán a művészet szeretetből táplálkozik. A szeretet benne van az ő festményeiben, grafikáiban is, mert különben elakadna a megfogant gondolat, megbénulna a kéz, szétfoszlanának a színek. Így viszont elég kimenni a kertbe, letelepedni a selymes fűbe vagy árnyas fák alá bújni a napfénytől, s egy-egy neki is tetsző festmény előtt újra beszélgetni a Jóistennel: a kezedben én is egy kis virág vagyok. Ha nem is liliom, de egy kis pipitér.
Gáspár Máriának látást adott az Úr az elesettek gyámolításához is. Két-három idős, beteg embert jó ideje rendszeresen látogat.
– Az egyik magatehetetlen, ágyban fekvő utcabeli ismerősünket úgy adták ki a kórházból, hogy nem jósoltak neki többet néhány napnál. Talpra állítottuk a férjemmel; éreztük, hogy élni akar. Most 94 éves – újságolta örömmel. – De rákos barátnőmhöz is rendszeresen jártam, s ugyan nem volt hívő, mégis tudja már odaát, hogy sokat gondolok rá. Több, általam szeretett embert kísérhettem végig ezen az úton, de nem tudom abbahagyni, mert érzem: várnak rám.
A kaposvári alkotónak több kiállítása volt. Néhány héttel ezelőtt a Megyeháza Galériában bátyja ajánlotta műveit a közönség figyelmébe. Csodás akvarelljei, pasztellképei, szakrális grafikái kerültek falra. Mindegyiken játszott a fény, s valamennyi az élet, a szeretni való lét szépségéről mesélt – utalva a művész egyéniségére is. Nem véletlenül írta be valaki a galéria vendégkönyvébe Reményik gyönyörű sorait az Önmagamba falazva című verséből:
Valakinek, aki szeret, / Aki tiszta, aki szabad / És aki lát: / Add kezébe a jerikói trombitát.
