Cikkek listázása

Találkozás Gáspár Mária kaposvári akvarellfestővel

„Kezedben én is egy kis virág vagyok”

Szerző: Lőrincz Sándor

Fotó: Kovács Tibor

Csupa szín, csupa érzés és csupa hit. Sugárzik róla, hogy jóban van Istennel, hogy fogékony mindenre, ami szép. A természetben, a művészetben, az emberi kapcsolatokban. Megpróbálja derűvel szemlélni az eget, a tájat, a virágokat, az arcvonásokat, de nagypéntek bűnlajstromát, bánat-liláját is visszaadja képein. A kaposvári Gáspár Mária kedvence az akvarell, a lírai, lágy ecsetkezeléssel megkomponált vízfestmény, ám olykor-olykor pasztellel színezi ki tarka virágmezőit, somogyi erdők, erdélyi fenyvesek árnyjátékát, s „festi” kékre-fehérre az eget, a Balaton vagy a tenger tarajos hullámait.

– Különös volt az életem. Isten nagyon akarta, hogy megszülessem, s máig érzem: szeretettel „varázsolt” édesanyám ölébe – mondta Gáspár Mária. – Érzékeny kislány voltam; bátor és félénk egyszerre. E két pólus ma is örök harcban áll bennem; jóllehet, megtapasztalva a hit titkát, folyamatosan elsimul, kiegyenlítődik minden.

Gáspár Mária polgári családban nevelkedett testvérével, dr. Gáspár Ferenccel – a város későbbi neves fogorvosával, az ismert műgyűjtővel –, és a nagyanyja kereszteltette meg a Szent Imre-templomban. Háborús gyerek lévén – 1944-ben született –, szinte úgy lopta el édesanyjától, s futott, hogy a plébános mielőbb keresztelje meg az unokáját. Igyekezetében a pólyában lévő újszülöttel együtt elesett az oltár előtt. Mária így találkozott először a megszentelt kövekkel, de később már kézen fogva indultak el Ferivel és jobbára édesapjukkal Isten hajlékába.

– Gyerekként egy nagy mesevilágban éltem, amelynek színei, ízei szerencsére a mai napig nem koptak ki belőlem – meséli Mária. – Védőburát jelentett a szeretetteljes család, a rendszeres ima. Isten már kiskoromban tudatta velem, hogy van, szeret. Ezt a szeretetet azonban napról napra tanulni kell. De nemcsak tanulni, hanem legalább megpróbálni visszaadni belőle valamit Istennek és embertársainknak.

A színekkel parányi lányként sem tudott betelni. Háromévesen sorra járta a szobákat és titkon lekapart egy-egy darabot a hengerelt falról. A festékréteg alatt azonban mindig más szín, más árnyalat tűnt fel, így a gyereki kíváncsiság újabb és újabb rétegeket tárt fel – egészen a vakolatig. Mivel ügyesen rajzolt, festett, szülei beíratták a kaposvári Balázs János képzőművészeti körbe. A Gerő Kázmér és Ruisz György festőművészek által szavatolt műhelymunkának gyorsan termettek a gyümölcsei. Aktok, portrék tucatszám születtek szénnel, és a mesterek elismerően szóltak bontakozó tehetségéről.

A diáklány örült a jól sikerült szénrajzoknak, de továbbra sem szabadulhatott a színektől. A püspöki lelkigyakorlatos ház közelében lévő balatonboglári, Jankovich-telepi családi nyaraló, a víztükör, a tópart évszakonként, napszakonként változó varázsos világa újabb impulzusokkal gazdagította.

– Reggeltől estig a vízben voltunk, és élveztük a ránk szakadt szabadságot. A nádi világot, a fényeket, árnyakat, apró rezdüléseket, a közelgő vihart vagy az aranyhidat – emlékezik kellemes nosztalgiával Mária. – Csigákból, kagylókból gyönyörű láncokat fűztünk, szaladtunk a világoskék pillangók után, az Ordacsehiből érkező patakból pedig szépséges tavirózsákat szedtünk. Mivel kellő vízbiztonságom volt, egyszer beúsztam a Balaton közepére az elsodort labdámért, ám a távolságtól és a mélységtől megijedtem. Isten azonban megmentett, amiért folyamatosan hálát adok. Mint ahogy azért is, hogy nem maradt meg testemen a forrázás nyoma. A nálunk lakó paptanár folyamatosan imádkozott értem.

Nagyot ugrunk az időben.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>