„Dicsőség a magasságban Istennek…” (Lk 2,14)
Az utolsó falat
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Méghogy Betlehem! Kenyerek háza! Ki adott ilyen nevet ennek a kis porfészeknek, ahol még a kenyérmorzsát is sajnálják egy éhes, kitaszított ebtől!
– Ne morogj már, Gerzson! Inkább menjünk, nézzük meg, mit csinál Lea és a családja! – dörgölőzött a fekete macska zsörtölődő barátja csatakos bundájához.
– Te könnyen beszélsz, Szalóme! Lea biztosan ad majd neked pár csepp tejet, hogy ne éhezz! De velem mi lesz?! – morgott tovább a kutya.
– Hátha találkozunk az öreg Abdiással! Ő mindig dob neked is pár falatot! – dorombolta Szalóme.
– Könnyű neki! – vágta oda Gerzson még mindig durcásan. – A bátyja, aki még nála is idősebb, Jeruzsálemben lakik. Szent embernek tartják, mert szinte mindig abban a nagy házban lakik, amit az emberek Isten Házának neveznek. Hát ennek a Simeonnak – ha jól tudom, így hívják – biztos jó élete lehet, ha már ilyen nagy barátságban van a Mindenek Urával!
– Igen! – bólintott Szalóme. – Állítólag hallja is Őt! És Ő megígérte neki, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja saját szemével a Messiást, Isten Választottját!
– Hát akkor hosszú élete lesz! – vigyorodott el Gerzson. – Mert olyan ez a világ, mint egy pocsolya! Nem mozdul benne semmi!
– Már itt is vagyunk! Gyere, az istállóban jó meleg van! – ugrott előre a macska.
Bent a félhomályban három tehén kérődzött csendesen.
– Üdvözlünk, Lea! – nyávogta a macska behízelgően. – Látom, lányaiddal együtt jól vagytok! Mi alig élünk a fáradtságtól és éhségtől! Senki nincs, aki megszánna két éhes utazót ebben a gonosz világban! – panaszolta ravaszul, miközben a tehén lábaihoz dörgölőzött.
– Ha beéritek egy kis friss tejjel, szívesen adunk! – mosolyodott el Lea. A macskának nem kellett kétszer mondani, azonnal elfogadta az invitálást.
