Interjú a 70 éves Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi püspökkel
Az ember és a történelem
Szerző: Kovács Ágnes
Nemzetünk az elmúlt évtizedekben viharos történelmet írt. Van, aki könyvből, van, aki megélve tanulja, az embert alakítja, életére hatással van.
Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi püspök atya ebben az évben ünnepli 70. születésnapját. A hét évtized alatt az ember nem könyvből tanulja a történelmet, hanem megéli, összefüggésében látja, következtetéseket von le, igazságot, üzenetet fogalmaz meg a fiatalabb nemzedék számára. A főpásztorral közelgő kerek évfordulója alkalmából beszélgettünk.
– A püspök atya 1939. december 28-án született a felvidéki Taksonyfalván (ma Matuskovo a neve) néhány hónappal a II. világháború kitörése után. A küzdelmes életből már 7 évesen részesült, amikor családjával átélte a kitelepítés nehézségeit és találkozott a kommunista diktatúra igazságtalanságával.
– A trianoni elszakítás után 1938-ban Taksonyfalva visszakerült Magyarországhoz, majd a háború után ismét Csehszlovákiához csatolták. 1947-ben családomat a lakosságcsere keretében erőszakkal áttelepítették, és a nyírségi Kálmánházára kerültünk azoknak a magyarországi szlovák – népiesen tirpák – családoknak a helyére, akik önként vállalták a áttelepülést abban a reményben, hogy jobb életkörülmények közé kerülnek.
– Az otthon öröksége az ember egész életét meghatározza. Milyen körülmények között született a hivatása?
– Rendkívüli eseményhez, konkrét időhöz nem tudom kötni a papi hivatás gondolatának jelentkezését. Nálunk a vallásos dolgoknak, a vasárnap megszentelésének, a közös imáknak megvolt a helye, és az természetes része volt az életünknek, amit nem kérdőjelezett meg senki. Ugyanakkor ezek nem csak üres szokások voltak, aminek nem tudjuk az értelmét, vagy állandóan bizonygatni kell, hogy ez így jó, komolyan vettük. Gyerekkoromban, a családi könyvtárunkban több jó könyvet találtam, régi vallásos folyóiratok szépen bekötött számait, s mivel szerettem olvasni, már gyerekkoromban találkoztam az Egyház történetével, szentekkel, misszionáriusok történeteivel stb. A hittanórák látogatása is áldozatot igényelt. Akkor már csak este, tanítás után lehetett az iskolában hittanórát tartani. Koromsötétben jártam haza a faluból a tanyára, kezdetben idősebb testéveim elém jöttek, de hamarosan önállósítottam magamat, mert nem mindig értek rá velem foglalkozni. A hittanórát semmi pénzért nem hagytam volna el.
– Középiskolai tanulmányait Debrecenben, a Fazekas Mihály Gimnáziumban végezte. 1956-ban 17 évesen újabb történelmi fordulat részese lett.
– Az 56-os forradalmat Debrecenben éltem át, harmadikos gimnazistaként. Október 23-án délelőtt az iskolánkban az egyetemisták képviselői hangosbemondón keresztül hívták a diákokat tüntetésre. Az igazgató engedélyével az egész iskola kivonult a Kossuth térre. Akkor már tele volt a tér diákokkal. Onnét a pártbizottság épülete elé vonult a tömeg, délután pedig a Gördülőcsapágy Művek munkásaihoz. Este az egyetem előtti téren volt nagygyűlés, én oda mentem a kollégista társaimmal, és ott értesültünk arról, hogy a Kossuth utcában a tömeg közé lőttek. Vasárnap már a kollégiumból is mindenkit hazaküldtek. Leállt a vasúti közlekedés, így egy teherautóra sikerült felkéredzkednünk. Az út megrázó élménye volt, hogy a szemben jövő forgalomban Debrecentől Újfehértóig 36 km hosszan szakadatlanul jöttek az orosz tankok és a katonai teherautók Budapest felé haladva.
A forradalom után még másfél évet töltöttem a gimnáziumban, 1958-ban érettségiztem. Az iskola élére új igazgatót állítottak, iskolatársaim közül többeket meghurcoltak, mi pedig a magunk módján próbáltuk ápolni és őrizni a forradalom szellemiségét. Például amikor elkezdték újjászervezni a KISZ-t, az osztály masszívan ellenállt, nem lépett be senki.
– Később a 70-es, 80-as években már szinte mindenki KISZ-tag volt.
