Vikman Pál a muzsika nevelőerejéről és együttesükről
A zene az életük része
Szerző: Toldi Éva
Veszprém nemcsak a királynék városa, hanem a kórusok városa is – szokták mondani. Az egyik legkedveltebb ezek sorában az elsősorban régi-zenei dallamok megszólaltatására vállalkozó Orlando Énekegyüttes. A kórus repertoárjának gerincét 14-16. századi zeneszerzők egyházi vokálpolifónikus művei alkotják. Az együttes vezetője Vikman Pál, aki énektanárként, iskolai karvezetőként is már ismertté tette nevét az egyházmegyében, s aki szeptember óta a veszprémi Padányi Biró Márton Római Katolikus Iskolaközpontban foglalkozik a fiatalokkal, diákkórusokat is vezet – Zámbó István utódjaként.
A zene szeretetét a családból még gyermekként hozta – mondja –, többek között azok a lemezek voltak az ő első zenei élményei, amelyeket édesapja hozott haza kórusuk hangversenykörútjairól.
– Nem hiszem, hogy ahol a családban nincs komolyabb zenei érdeklődés, ott a gyerekekben kialakulhatna később is erősebb kötődés az értékesebb muzsikához. Az éneklés nem sikk nálunk ma. Voltak pedig hagyományaink e téren bőven, de elkoptak. Szemben például Angliával, ahol mindig komoly énekkultúra volt, s ma is az van, az emberek otthon is énekelnek, és érdekli őket a komolyzene, akkor is, ha éppenséggel nem értelmiségiek.
Általános iskolában blamázs volt neki is, mikor megkérdezték, ki milyen szakkörre jár, s az osztályukból egyedül ő volt énekkaros, mondja. De a középiskolában az éneklés már érdemnek számított (a gimnáziumot a Lovassy Gimnáziumban kezdte Veszprémben, majd a Dohnányi Zeneművészeti Szakközépiskolában – a konziban – folytatta). Úgy érezte, soha nem tudna meglenni komolyzene nélkül. A könnyűzene kamaszkorában sem tudta pótolni a komolyzenei élményt. Bár ott is találhatók értékek, teszi hozzá. Hangszeren is tanult, előbb ütőhangszereken, majd klarinéton. Maros Rudolf zeneszerző fia, a később fiatalon elhunyt Maros Gábor volt a tanára többek között és a Tóth Mária vezette lovassys énekkar oszlopos tagja lett. Itt létezett már az a legendás bel canto énekegyüttes is, amely tulajdonképpen a mai Orlandónak az elődje. Mivel jó énekhangja volt, ez vitte előre a zenei pályán.
Táborokat idéz Sümegen, Bakonyoszlopon, ahol jó barátságba kerülhetett Antal Mátyással, aki ma az Állami Énekkar vezetője. A konzinak köszönheti, hogy a CBS amerikai lemeztársaság által akkoriban szervezett budapesti opera-lemezfelvételeken ott lehetett, s ott egy válogatott kórusban ő is együtt énekelhetett tizenévesen olyan nagyságokkal például, mint Placido Domingo vagy Marton Éva. Aztán a Zeneakadémián tanult magánének szakon Sziklai Erikánál, majd a grazi akadémián folytatta tanulmányait, ahol már legkedvesebb műfajával, a régi zenével foglalkozhatott. Hazatérve pedig tervezgette, hogy egy klasszikus egyházzenei énekegyüttest toborozzon össze. Olyan kisegyüttest szeretett volna, ahol szólót kell énekelni, szólamonként maximum egy-két énekessel. Sokan húzódoztak, mert ez kissé idegen volt akkor még. Európában körülbelül negyven éves hagyománya van a régi-zene újjáéledésének, a barokk, reneszánsz és gótikus zene megszólaltatásának korhű hangszerekkel, illetve énekegyüttesekkel. Nagyjából tíz éve alakult meg nyolc tagú együttesük (Molnár Csaba, Heilig Balázs, Iglewski Marcin, Végh Anita, Suda Magdolna, Berta Ágnes és Orsolya, Vikman Pál). Tagjaik között van református lelkész, fizikus, gyógyszerész, de a legtöbben pedagógusok. Elsősorban katolikus templomok ban énekelnek, havonta két-három meghívásnak tesznek eleget. A karácsonyi-adventi és a böjti-húsvéti időszakban immár sok éves hagyományként szerveznek a Padányi iskolával karöltve koncerteket Veszprémben. Ebben támogatja őket az intézmény lelki igazgatója, Takáts István atya is, aki bevezető és összekötő gondolatokat mond az ünnepi alkalmakon.
