A szentantali kegykép egykor és ma
Csallóköz búcsújáróhelye
Szerző: J.M.
Szentantal (Bacsfa, szlovákul Báč) a Nagyszombati kerület Dunaszerdahelyi járásában található település. 2001-ben 566 lakosából 355 magyar és 205 szlovák volt. Páduai Szent Antalnak szentelt ferences temploma 1660 és 1677 között épült a kolostorral együtt. A szentantali kolostor kezdettől fogva nemcsak a környéknek, hanem az egész Csallóköznek kedvelt temploma volt. Szent Ferenc ünnepén, Szent Antal napján, de különösen a porciunkulai búcsún (augusztus 2.) olyan tömegesen jöttek a hívek, hogy az itt lakó szerzetesek alig győzték a gyóntatást, a közelben levő kolostorokból kértek segítséget.
A kegykép eredete
A szomszéd községben, Doborgazon történt 1703-ban, hogy egy Liszkay Márton nevű parasztlegény ökrös szekérrel akart a mezőre menni, de szerencsétlenül lépett fel a szekérre, leesett és a szekér keresztülment rajta. Súlyos belső sérülést szenvedett, és fél évig ágyban feküdt. Ez alatt az idő alatt nem tudta megmozdítani a végtagjait. Miután látta, hogy az orvosok nem tudnak rajta segíteni, a Boldogságos Szűzhöz fordult segítségért. Megfogadta, hogy képet festet, ha betegségéből kigyógyul. Betegsége csodálatos módon jobbra fordult, s hamarosan felgyógyult.
Liszkay Márton megtartotta fogadalmát. Egy pozsonyi festővel megfestette a Boldogságos Szűz képét. A kolostor gvárdiánja megengedte, hogy a fogadalmi képet a főoltár háta mögött a falra felfüggesszék. Abban az időben a szerzetesek itt mondták el a napi zsolozsmát. A laikus testvérek virágokkal ékesítették a képet; de a hívő nép is megkedvelte: valahányszor szokás szerint a főoltárt megkerülték, megérintették és megcsókolták. A kép nem volt művészi festmény, de a Szent Szűz gyengéd alakja mégis mindenkinek megnyerte a tetszését.
A csodás könnyezés
Jancsikovics Kelemen atya, aki rendkívül jámbor szerzetes volt, 1715. június 19-én reggel már öt órakor a templomba jött, hogy a rendes napi elmélkedés előtt magánimádságait elmondja. Amint itt imádkozott, egyszerre rátekintett a képre, s úgy látta, hogy Szűz Mária szemeiből először víz, azután vér tör elő. Nem akarta a dolgot elhinni, azért megtörölte a szemét, hogy talán rosszul lát, de meggyőződött róla, hogy valóságos vérkönnyeket hullat a Szent Szűz. Nemsokára megérkeztek az atyák és a laikus testvérek is a közös imádságra, s mindnyájan bámulva és csodálkozva nézték a vérkönnyek hullását. A reggeli misére jövő híveknek is hamar tudomására jutott a csodálatos dolog; mindnyájan odasiettek, hogy lássák Szűz Mária könnyezését. A csodás dolgot csakhamar megtudta az egész környék, s egész nap tódultak az emberek a templomba, hogy saját szemükkel győződjenek meg a hír valóságáról. Este aztán a gvárdián bevitette a képet a sekrestyébe, hogy biztos helyen és őrizet alatt legyen.
Június 20-án hajnalban a kép ismét vérkönnyeket hullatott, s még bővebben, mint az előző napon. A gvárdián most visszatetette a képet a templomban a régi helyére, csak egy kissé magasabbra függesztették fel, hogy a nép a kezével ne érinthesse, s a vérkönnyeket le ne törülhesse.
Június 21-én délben újra könnyezni kezdett a kép, mégpedig sokkal erősebben, mint a két előző napon. Az atyák ismét siettek a templomba, s a gvardián két patenát hozatott a sekrestyéből, s a szemek irányából folydogáló könnyek alá tette. De ekkor már csak a bal szem könnyezett, amelyből egy nagy és három kisebb vércsepp hullott alá. Ezeket a cseppeket a vikárius egy négy részre hajtott kehelykendővel felitatta.
Június 23-án, hajnalban négy és öt óra között ismét könnyezni kezdett a kép, de most nem olyan bőven, mint pénteken. A jelenlevők azt látták, hogy a jobb szemből egy nagy, három közepes és négy kisebb vércsepp hullott alá; a bal szemből pedig három vagy négy közepes és egy nagy vércsepp esett a kis patenára. Reggel aztán alaposan átvizsgálták a képet, s a kép rámáján még találtak néhány vércseppet, amelyeket Bárdy Bonaventura atya itatott fel tiszta kehelykendővel.
