Boldog IV. Károly emlékhelyei az egyházmegyében
Királyi szolgálattevő volt
Szerző: Budai Éva
Fotó: Budai Éva
Károly, a katona
Már nagyon fiatalon megkezdődött katonai karrierje: nem volt még 16 éves, amikor 1903. szeptember 1-jén kinevezték az I. ulánusezred hadnagyává. Ettől kezdve egészen hazájából történt száműzetéséig büszkén viselte a katonai egyenruhát, amelyben nem a hatalom, hanem a hazafias szolgálat jelképét látta. Az I. világháború idején, érzékelve annak borzalmait, egyik nyilatkozatában – XV. Benedek pápa törekvéseit követve – legfőbb céljaként a béke visszaállítását helyezte középpontba, s ennek érdekében számtalan megoldási javaslatot dolgozott ki a háborúból való kilépésre. Törekvése azonban sikertelennek bizonyult.
Amikor a háború után Ausztria köztársasággá alakult, ezt az államformát nem fogadta el, s haláláig azon tevékenykedett, hogy visszaállítsa a monarchiát.
1918 őszén lemondott a magyar államügyek intézéséről, és Svájcba költözött. Később kétszer is kísérletet tett, hogy visszatérjen Magyarországra, 1921 tavaszán, majd őszén. Második visszatérése is sikertelen volt, s miután október 23-án Budaörsnél a kormánycsapatok körülzárták katonáit, s azok megadták magukat, IV. Károlyt és feleségét őrizetbe vették, és előbb Tatára, majd Tihanyba szállították, onnan pedig Madeira szigetére száműzték őket. Itt halt meg Károly 1922 tavaszán.
Királyszoba a Tihanyi Bencés Apátságban
A Veszprémi Egyházmegyében IV. Károly tisztelete mindig is élt-megőrződött, a diktatúra kemény évtizedeiben is. Tihanyban valóságos kegyhelye alakult ki ennek a megbecsülésnek.
1921. október 26-tól 31-ig Horthy Miklós kormányzó utasítására a királyi pár a tihanyi apátságban tartózkodott kényszerfogságban. Szobájuk elé őrt állítottak, s azt csak engedéllyel hagyhatták el. E helyen később emlékszobát rendeztek be. Az itt látható enteriőr jellegű kiállítás élethűen eleveníti meg a tó irányába forduló, ablak előtt üldögélő, gondterhelt királyi párt. Különös hangulata van a szobának, mert miközben egy történelmi pillanatot ragad meg, mélyen emberi, lelki üzenetet is hordoz: a keresztény ember, ha fizikailag fogságban is van, lélekben szabad – teremtettsége folytán a gondolat és az ima segítségével kirepülhet az anyagi világ rácsain a végtelen szabadság örök mezőire. Mintha a kegyelemnek ez a különleges állapota tükröződne a királyi pár sajátos attitűdjében.
A tihanyi fogság negyedik napján – olvasható egy tájékoztatón az emlékszobában – Csernoch János bíboros-hercegprímás is meglátogatta a királyt és feleségét. Az utolsó napon elköszöntek az otthont adó Halbik Ciprián apáttól, s az aszófői állomásról a különvonat Baján át vitte őket messze – örökre elszakítva Magyarországtól.
A kálvária kálváriája
A visszatéréssel próbálkozó IV. Károly király fogságának emlékére, mintegy annak mementójaként az ország lakossága kálváriát is állíttatott a IV. Károly király Tihanyi Országos Emlékbizottság kezdeményezésére 1927 nyarán, amelyet augusztus havának 15. napján Rott Nándor veszprémi püspök szentelt fel ünnepélyes keretek között. A három kereszthez 14 stáció vezetett, rajtuk az adományaikkal támogató szabad királyi városok és a vármegyék címereivel. Mindez művészi kőfaragó munka kíséretében. A stációk Magyarország sorsát szimbolizálták, a nemzet keresztre feszítését, mintegy a dicsőséges feltámadást sugallva. A három monumentális kőkereszt mögött az apostoli kettős kereszt volt látható – vörösréz lemezből készült kiváló mestermunka – a stilizált magyar koronával s IV. Károly bronz domborművű képmásával. A keresztek előtti mellvéden belül a Trianonban elcsatolt vármegyék címereit örökítették meg a kőfaragók. S a Magyar Hiszekegy pár sora is olvasható volt itt.
A kálvária neves vallási zarándokhely volt egészen 1950-ig. Nyaranta több tízezren megfordultak itt.
Az irredentának bélyegzett emlékeket 1945 után folyamatosan felszámolta(tta), eltüntette a szocialista állam. A tihanyi IV. Károly kálvária szocialista Trianonja az 50-es évek végén kezdődött el, és vandál módon 1960-ban fejeződött be.
Vass Sándor Alberik bencés atya, tihanyi plébános, aki szemtanúja volt a kálvária drasztikus szétverésének, 1990-ben, mikor Keszthelyen megkerestem plébániáján, így emlékezett a drámai eseményekre: „Hivatott a tanácselnöknő, Stolcz Gusztávné, s kérdezte, megkaptam-e már a lebontásról szóló rendelkezést Klempa Károly Sándor apostoli kormányzótól, aki akkor a Veszprémi Egyházmegye főpásztora volt. Igennel válaszoltam. »Le lesz bontva a kálvária!« – mondta győzelemittas szemekkel a község »mindenhatója«.
Az első bontási kísérlet 1960-ban kezdődött. A tanács a városrendezést megbízta a »munkálatok« megkezdésével. A kivezényelt három szakmunkás azonban megtagadta a méltatlan munkát, bár megfenyegették őket munkaviszonyuk megszüntetésével is. Végül Léber István lakatos és Szabó Kálmán kovács elvállalták és megkezdték a stációk plakettjeinek kibontását. Hamarosan elkergette azonban őket a népharag, hegyes villa és furkósbotok kíséretében.
Másodszorra a rendőrség közreműködésével vette kezdetét a bontás. A megfigyelők a bokrok közé lapulva biztosították – fegyverrel! – a nyugalmat. A stációk ledöntését traktorral végezték. A traktorok elejére, a szemtanúk szerint, óriási fagerendákat erősítettek, s azzal mentek neki a kőoszlopoknak. Mikor a stációkat »legyőzték«, következett volna a kőkeresztek ledöntése. A bontást személyes jelenlétével élvező tanácselnöknő ekkor boldogan kiáltott fel: »Már csak a három lator van hátra!«
Hogy ki a harmadik lator, azt nem tudtuk, mert mi csak kettőt ismertünk. Talán az elnöknő magára gondolt?! (Utólag őt is ledöntötték a talpáról, hamarosan!)
A kereszteket a füredi hajógyár darujával próbálták kitörni, de ellenálltak. Ki kellett bontani az alapot, s úgy kitörni. Olyan érzése volt az embernek, mintha egy páncélos csata helyszínére került volna – emlékezett Alberik atya.
Ráadásul ekkor már nyár volt, turisták százai fordultak meg az apátság környékén. Mind szemtanúi voltak e barbárságnak. Szelencét (orgonát) és liliomot hoztak a ledöntött corpusra, s megálltak énekelni: »Keresztények, sírjatok…«. Rengeteg fotót is készítettek a külföldi turisták e vandalizmusról. S bár az Egyháznak és a lakosságnak tilos volt a fotózás, a meglévő negatívokat be kellett szolgáltatni az AVH-ra, mégis a határokon túl megőrződtek azok.”
Tihany lakossága 1990-ben elhatározta, hogy a bencés rend visszatértével, az egyháziak segítségével visszaállítja az emlékművet jogos helyére. Erre ünnepélyesen 2007-ben kerülhetett sor. Még ugyan a keresztek ősi korpuszai Sümegen, a temető bejáratánál álló kereszteken vannak – ide menekítették őket a nehéz napok idején –, de már megegyezés született az önkormányzattal: visszaadják Tihanynak a kálvária-szobrokat, de helyükbe el kell majd készíttetniük azok másolatát Sümegnek.
Még egy emlékhely található IV. Károly tiszteletére az egyházmegyében: Ajka csingeri városrészében. Itt épült fel az a Mindszenty-emléktemplom 2006-ban, amelynek védőszentjéül a közösség Boldog IV. Károlyt választotta (Mindszenty mindig nagy tisztelője volt IV. Károlynak). A templom főoltárképén a megkoronázott, ünneplőbe öltözött királyt láthatjuk, Fülöp Lajos, Veszprémben élő festőművész alkotását. A hajlékot, amely szépséges üvegablakaival a közelmúlt magyar szentjeinek állít emléket, Márfi Gyula érsek szentelte fel.
*
Megszentelt nemzet a magyar – hangzott el egy ünnepségen nemrég –, hiszen első királya szent volt, utolsó királya pedig már boldog.
