„Egy embert sem szabad közönségesnek… tartani” (ApCsel 10,29)
Egy „bolhacsípte” naplója
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
Hát hely az jutott is! Na de az ellátás! Mire a vacsoraosztáskor rám kerül a sor, már csak a leszopogatott csontok maradnak, és még az sem mindig! Kornéliusz – mert így hívják a gazdám – a legjobb falatokat is szétosztogatja! Ez még egy kutyának is sok! Meg az a rengeteg idegen, akiknek szállást ad! De szívesen kirojtoznám a köntösük szegélyét… Persze ezért is én kapnék! Pedig mindig mondtam én, hogy nem lesz ennek jó vége!
Képzeljétek, valamelyik nap mit láttam! A nap még magasan volt az égen, mikor gazdám szokásához híven elvonult a belső szobájába, hogy imádkozzon. De az ajtót elfelejtette becsukni. Én meg belestem – persze csak a rend kedvéért, ne mondják rólam, hogy amolyan lusta kutya vagyok, aki még a gazdájára sem tud vigyázni! Bárcsak ne tettem volna! Mert amit ott láttam, azt még elmondani is alig tudom. Egyszer csak nagy fényesség támadt a szobában, és megjelent egy szárnyas férfiember! Nem látott ilyet még az öregapám sem, pedig az még királyi eb volt magának a nagy Dávidnak udvarában! Szóval, ahogy megjelent, a gazdámnak is megremegett a saruja! „Kornéliusz!” – mondta az idegen, a gazdám meg alig tudta kinyögni a választ: „Mi az, Uram?” „Imádságod és alamizsnád felszállt Isten színe elé – folytatta a különös férfi –, s megemlékezett rólad. Ezért most küldj embereket Joppéba, és hívasd el Simont, más néven Pétert. Egy bizonyos Simon tímárnál lakik, akinek a háza a tenger mellett van. Ő majd megmondja, mit kell tenned.” Azzal eltűnt, s a fény is megszűnt. Ennek már több mint két napja. Ezt onnan tudom, hogy gazdám elküldött két szolgát meg egy katonát, s azóta minden reggel őket várom a kapunál. Hátha eszükbe jutok, s nekem is hoznak valami finom falatot. Ó! De hiszen ezek ők! És még valaki jön velük! Bocsássatok meg barátocskáim, de muszáj eléjük szaladnom, hogy körülszimatoljam őket.
