Halottak napja
Szeretetben búcsúzni
Szerző: Toldi Éva
Nehéz lehet neki – mondogatták a falubeliek, mert most akar törleszteni, azokat az elfojtott ügyeket megbeszélni az anyjával, amelyeket annak idején elmulasztott.
A legrettenetesebb örökség, valóban, ha mulasztásaink terhét úgy kell hordoznunk egy életen át, mint amit már sosem pótolhatunk, sosem tehetünk jóvá. Hajdanában még elevenen élt az a hagyomány, hogy a haldokló ágyánál az ellenségei is megjelentek, s mindazok, akik valamikor is haragot ápoltak iránta. Rendezni a kapcsolatot. Bocsánatot kérni, elbúcsúzni, megbocsátani. Könnyű lélekkel útjára segíteni az „evilágból” távozót.
Ma már az emberek többsége menekül a halál ténye elől, a halállal, a haldoklóval, az emberi szenvedéssel, a haldoklóval való találkozás, s legfőképpen a lelkiismerete elől. A lelkiismeret elől, amely megszólít: felelősséged van a haldoklóval szemben, feladataid vannak az útra bocsátásában. A haldoklókat már régóta kórházba küldik meghalni, fizetnek értük az elfekvőkben, szembesülni se kelljen a szenvedéssel, a fájdalommal. S aztán a temetést is vállalkozókkal szervezik meg, hogy sikerüljön teljesen kívül maradni a szembesítő tényeken. A halottas háznál – ha mégis van ilyen kevés helyen – sem igen szokás ma már virrasztást tartani. „A betegség, a halál olyan lehangoló! Tele van a beteg környezete negatív energiákkal” – mondta nemrég egy ismerősöm elutasító gőggel. Mérhetetlen önzés húzódik meg e kijelentés mögött. S persze a televízió meg a reklámok csak erősítik ezt, bemutatva, mit kell tenned, hogy örökké happy-hangulatot érezhess. Nem kell, hogy fizikai-lelki fájdalmak bántsanak, hiszen minden megszüntethető – sugalmazzák –, s arra bíztatnak: keresd az élet habos oldalát, „ringasd el magad!”
„Szülőföldemen, Erdélyben még láttam szépen meghalni embereket. Ott a környezet mellette állt a haldoklónak, megértéssel, szeretettel fordult a távozó felé, s tudta, mit kell tennie végtisztességéért. Tudta, hogy mi emberek felelősek vagyunk azért, akit elveszítünk. Tudta, hogy a haldokló is érez, még eszméletlen állapotban is, és sokkal mélyebben, mint gondolnánk” – írta Polcz Alaine egyik haldoklókról szóló könyvében.
S erről eszembe jut mindig apám halála. Meg szoktam osztani emlékeimet azokkal, akiknek haldokló mellett kell helytállniuk.
Apám súlyos kómás állapotban feküdt a kórházi ágyon már órák óta, mikor megérkeztünk hozzá anyámmal elbúcsúzni. Úgy tűnt, már nem tudunk szót váltani vele, csukott szemmel feküdt, madárteste időnként megremegett, zihált. Mikor megfogtuk a kezét jobbról és balról az ágy mellett anyámmal, nagyot sóhajtott.
Arra kértem, a füléhez hajolva, hogy ha hall minket, bólintson – s bólintott. „Itt vagyunk, Apu – mondtam neki –, nagyon szeretünk téged, s veled maradunk végig.” Ettől kezdve megkönnyebbedett a légzése. Anyámmal imádkoztunk, hangosan. Közös emlékeinket idéztük. Anyám megismerkedésüket, az életharcokat, félelmeket és az öröm pillanatait is. Én a gyermekkoromból kirándulásokat, karácsonyokat és persze későbbi nehéz vitáinkat, oldozó kibéküléseinket is. Órák teltek el így, s apám időről időre bólintott, jelezvén, hall minket, s köszöni, hogy beszélgetőpartnernek tekintjük, s hogy mellette állunk. Így távozott el azután szeretetben az Örök Hazába.
Nagy kegyelemnek érzem ma is, hogy így történhetett, s hálát adok a Jó Istennek, hogy szeretetben bocsáthattuk el a Nagy Útra.
