Mécs Lászlóról halálának 30. évfordulóján
„Ha a mérték tönkrement…”
Szerző: Korzenszky Richárd OSB
Fotó: Tálos Zoltán
Mécs László szerette, ismerte a Bakonyt. Valamelyik alkalommal Pannonhalmán Szent Gellért ünnepén a Bakonyi látomás című verset én mondtam el, nem kis izgalommal, mert Mécs László is ott ült a hallgatóságban. Utána gratulált, majd azt mondta: ezt igazából így kell énekelni… és elkezdte dúdolni a számomra azóta már ismerőssé vált dallamot. „Őszbe fordult a Bakony, / Balladázó, vad Bakony, / A Hold nézi fél-vakon, / Ködhályoggal, fél-vakon.”
A Bakonyban a háború után szinte betyárként bujdosó Mécs László egyik legjobb verse ez. Ebben van az a kérdés, amely időszerű ma is: „Ki a betyár? Ki a szent? / Magyarhonban ki a szent? / Ha a Mérték tönkrement, / Senki, semmi meg nem ment.”
Igen, kell mérték, és kell erkölcsi rend.
1978. október 8-án Pannonhalmán gyémántmiséjét mondta. Fiatal papként volt ő plébános a Felvidéken, Nagykaposon és Királyhelmecen. Verseiből sugárzik, hogy szívesen volt pap: szerette az életet, szerette az embereket. Bántotta minden igazságtalanság, felháborította a szegények nyomora, a különböző nyelvű népek közti feszültség gerjesztése. Ezt írta: „Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton.” (Hajnali harangszó) Majd később, egy másik költeményben: „De ma se látszik, hogy tavasz van; / magyar máglyád tüzén pohárköszöntős / senkik sütik ma pecsenyéjüket.” (Sötét március).
Tudom jól, hogy Mécs László nem tartozik a magyar irodalom óriásai közé. De azt határozottan állítom, hogy szavai, nem ritkán bőbeszédű, talán túlírt verssorai mégis sokak számára jelentettek erőt, s meggyőződésem, hogy ma is bátorítanának, ha olvasnánk őket.
Miért is félt tőle a mindenkori hatalom? Mert igazságról beszélt, „akár alkalmas, akár alkalmatlan”. És olyan testvériséget képviselt, amely számára nem léteznek a trianoni határok. És testvérnek tekintett ő szlovákot, ruszint, románt egyaránt.
Azon az őszi gyémántmisés napon ott álltam mellette, súgtam a fülébe az áldás szavait, s ő gyengülő kezét fölemelve áldotta meg a vele együtt ünneplőket.
Évtizedekig némaságra ítéltetett. Majd nem sokkal a gyémántmise és ünnepi megemlékezés után megadóan, tiszta szemekkel, hófehér hajjal várta a halált. „Fehéren és kéken”, premontrei rendi ruhájában feküdt a halálos ágyon 1978. november 9-én. Fölötte Feszty Masa festménye, a szálegyenesen álló, ereje teljében lévő Mécs Lászlót ábrázoló kép. Pannonhalmán temettük el november 11-én.
Magyarországon 1941-ben jelentek meg „Összes versei”, majd egy válogatás 1943-ban. Több szép válogatás látott napvilágot Amerikában. Itthon 1971-ben, csaknem harminc év múlva juthattak hozzá az érdeklődők egy új válogatáshoz: a kötetnek „Aranygyapjú” a címe. Halála után Fényi Ottónak, rendtársának, az illegalitásban élő gödöllői premontreiek elöljárójának szívügye volt, hogy jelenjen meg ismét egy válogatás: hadd olvassák, akik még hallották Mécs Lászlót szavalni. Közreműködhettem a válogatásban. Gondosan mérlegeltük, számítva a kritikára, mi kerüljön bele és mi ne. Hivatalos állami lektor ellenőrizte a kéziratot. Amikor 1982-ben megjelent az „Üzenet” című válogatás, hamarosan megszólaltak a kritikusok. Szemrehányást kaptunk, szerkesztők, mondván: hogy lehet az, hogy Fényi Ottó és Korzenszky Richárd nem ismeri Mécs Lászlónak a „Vád és védőbeszéd” és a „Sírnak a magyar háztetők” című versét? Ismertük. A kéziratos összeállításban szerepelt, több más verssel együtt, amit a „lektor”, az állami cenzor nem engedett megjelentetni. Ekkor kezdtem megsejteni valamit abból az erőből, amit Mécs László költészete képviselt. A „Sírnak a magyar háztetők” két versszakát idézem: „Nem látszik mostan a mocsár, / amelyből Trianon, / Mohács lidérce száll, kísért: / ünnep van, vigalom. – Nem látszik most még a mocsár: / egy nemzet áll jegén, / s cirkuszt cégérez hangosan / pár felbérelt legény.” Tabu-témát érintett ez a pár sor.
Vagy olvassuk együtt a „Vád és védőbeszéd” első versszakát: „Én, Mécs, Isten szavának trombitája / s mint költő, élő lelkiismeret. / Szétkürtölöm most minden égi tájra, / hogy vannak züllött ifjú emberek, / kikből nem lesz se szent, se honfi hős! / S e fiúkért valaki felelős!”
2006-ban teljesülhetett az akkor már halott Fényi Ottó gödöllői premontrei perjel szándéka: kiadhattunk egy ötven versből álló kötetet: „Piros csizmán őszi harmat…” Olvashatók ebben a legszebb (és talán legjobb), legigazabb Mécs-versek, melyeknek nem egy sora szállóigévé vált.
Mécs László harminc éve halott. A gondok, amelyekről 1923-tól a maga eszközeivel bátran beszélt, ma, 2008-ban sem szűntek meg. Kritikus mondatainak éle nem tompult el. Örülök, hogy személyesen ismerhettem. S jó szívvel tudom ajánlani, hogy olvassák!
