Interjú dr. Kokas Klára zenepedagógussal
A zenelátás művészete
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Schiller Kata
– A rábaközi Szanyba születtem és növekedtem, ahol apám, a fiatal tanító és templomi kántor az ősi néphagyomány keresője, tanulója és tanítója lett. Iskolában, templomban, a falu házaiban gyűjtötte öregektől és tanította gyerekeknek, ifjaknak a hagyomány értékeit. Iskola és templom zengett az énekszótól, tánccsoportok daloltak és táncoltak szabadidejükben, még nyári estéken, a legnagyobb dologidőben is. Már kisbabaként ott topogtam körülöttük az olajos iskolapadlón, átzengett rajtam a dal. A hagyomány szeretetében, Kodály, Bartók és tanítványaik tiszteletében nevelkedtem. Könnyű volt odatalálnom a Kodály-tanítványok közé a budapesti Zeneakadémiára.
– Egész életét meghatározza Kodály szellemisége.
– Képzésem alapját a Zeneakadémia adta, ahol akkor Kodály Zoltán is tanított. Művészete, személyisége, elhivatottsága életre szóló élményem maradt, elgondolásait, nevelési céljait magaménak vallom, mert követhetőnek találtam. „Gyerekeknek csak a legszebb művészetet!” – tanította Kodály Zoltán a tanítványainak. Abból a kodályi elvből indultam ki, hogy „az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségből kigyógyít, koncentrál, testi-lelki diszpozíciót javít; munkára kedvet csinál”. Életemet a gyerekek zeneörömének felfedezésében töltöm, annak az örömnek ragyogásában, hogy Kodálynak volt igaza: a gyerekek képesek a valódi művészet értékeinek befogadására korán, már kisbaba koruktól. Szép zenével élhetnek már magzati életüktől kezdődően.
– „Szerencsés gyerekségemben keveset tiltottak, és sokat tanítottak. Én is keveset tiltok, és boldogan tanítok” – írta magáról egyik könyvében. Otthon szívta magába azt a szellemiséget, amivel a zenét tanítja?
– Apámtól a zene szeretetét kaptam, és a bátorságot, hogy merjek az új dolgokba belevágni. Az anyámtól pedig azt a végtelen nyugalmat, odaadást, ahogyan ő a családdal törődött. Sokat engedett, kevés tiltásához pedig következetesen ragaszkodott. Ezt kellene tennie a mai szülőknek is, akik e hajszolt világban gyakran idegesek, türelmetlenek. Sokszor pedig apróságokon múlik. Például azon, hogy szemébe nézel-e a gyerekednek, amikor mondasz neki valamit.
– Ezért vallja, hogy „aki lehajol a gyermekekhez, görbén marad. Aki közéjük telepszik, szemükbe nézhet.”
– Igen. Alapvető magatartásnak kell lennie mind a pedagógus, mind a szülő számára. Amikor a gyerekeddel otthon vagy, és például főzöl, ő mond neked valamit, akkor le kell tenned a fakanalat, és szeme magasságába „menned” három percre. Persze egyszerűen csak hátraszólhatsz, de akkor nem figyel rád. A szülőnek meg kell szoknia, hogy ha valamit mond a gyermeke, azt nagyon komolyan vegye, és nézzen a szemébe. Arról nem is beszélve, hogy mennyi szeretetenergiát meríthet ilyenkor a szeméből.
– Rengeteg országban tanított. Közös a gyerekek nyelve?
– Azokban az országokban, amelyekben én gyerekekkel foglalkoztam – bostoni négerekkel, navaho indiánokkal, katalánokkal, krétaiakkal, ausztrálokkal, Izlandon vagy Madeira szigetén élőkkel – mindegyikükben közös volt a világ felé nyitottság. A zenét is a nyitottságuknál fogva viszem hozzájuk közel. Nem én határozom el, hogy mit akarok zenével beléjük pumpálni, hanem ők indítják el felém azokat a hullámokat, amelyekbe jó bekapcsolódni.
– Óráin elsősorban a szavakon túli közlési eszközökre épít.
