Cikkek listázása

Kérdéseinkre válaszol: Beer Miklós püspök

Nézzünk körül: mit tehetünk egymásért?

Szerző: Körössy László

Kereszténységüket a közéletben is nyíltan vállaló, hitvalló embereket bemutató sorozatunkban szeretnénk megmutatni néhány egyházi-közéleti ember személyiségének kevésbé ismert vonásait. Kérdéseinkre ezúttal Beer Miklós váci megyés püspök, az MKPK Egészségügyi Bizottságának elnöke válaszolt.
– Mi jelent az Ön számára igazi örömet?

– Eszembe jut egy régi emlék. Esztergomban voltam már plébános a Belvárosi Plébánián, de még nagyon friss élményként éltek bennem a korábbi pi­lismaróti-dömösi lelkipásztori évek. Esztergomi hittanosaimmal kerékpárral Pilismarótra kirándultunk, de az ottani gyerekekkel is megbeszéltük a találkozót. A számomra felejthetetlen-kedves Miklós-deák völgybe vittem őket, és egy réten letáboroztunk. Lehettek vagy harmincöt-negyvenen. A gyerekek hamar összebarátkoztak, a fiúk fociztak, a lányok virágot szedtek. Vidám gyerekzsivaj töltötte be a völgyet. Felsétáltam az erdőszélre, és ahogy végignéztem rajtuk, valami csodálatos örömöt éltem át. Ők az én tanítványaim, rám vannak bízva. A szüleik el merték engedni őket velem, de végső soron az Úristen bízott meg bennem. Ő bízta rám őket. Azóta is sokszor átéltem ezt az örömet papszenteléskor, bérmáláskor, egyházmegyei találkozókon. Személyesen éltem meg, amit Jézus a tanítványainak ígért: örömötök teljes lesz és senki el nem veheti tőletek (vö. Jn 15,11). Hát igen, az Úristen elkényeztet bennünket, papokat.

– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?

– Szerintem csak az az ember tud „nagyvonalú” lenni (talán kicsit merész az irgalmasságot ezzel a kifejezéssel helyettesíteni!), aki tudatában van annak, hogy milyen kincseket kapott ingyenesen Istentől. Sokszor elszomorodom, amikor kicsinyes „igazságszolgáltatásról” beszélnek. „Nekem ehhez jogom van…” „Nekem ez jár…” „Nem felejtek…” „Kérjen bocsánatot…” Természetesen keresztény emberként Isten „nagyvonalúságára” kell odafigyelnünk, amit Jézus Krisztusban megmutatott nekünk. Szánalmasak tudunk lenni, amikor bírósághoz megyünk a panaszunkkal. A „szívtelen szolga” jézusi tanítását nem szabadna elfelejtenünk (Mt 18,23). Nagyon örülök annak, hogy II. János Pál pápa örökségeként az irgalmasság gondolata ismét előtérbe került. Nem új ez, csak újra fel kell fedezni (Lk 6,36). Szerintem önvizsgálatra indít minden fájó találkozás. Honnan tudom, hogy miért ilyen az, aki engem megbántott? Mérhetek ugyanolyan mércével? Gondolok a mai társadalom elesettjeire: fiatalokra, családi otthon nélkül maradottakra. Na és természetesen a belső értékrendünkön is múlik. Aki csak anyagi javakban tud gondolkodni, annak ajánlom Arany János Epilógusát újraolvasásra.

– Melyik az az erény, amelynek a jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?

– Talán a bizalomra van ma leginkább szükségünk. A bizalmat a legtágabb értelemben gondolom. A jelenlegi pápánk új körlevele a keresztény reményről fontos kapaszkodót jelent számomra. A pápa felcserélhetőnek tartja a hit és remény fogalmát, de hát tulajdonképpen ez a bizalommal is helyettesíthető. Amikor hitről beszélünk, akkor az Isten felé irányuló „ősbizalomra” gondolok. „Tudom, kinek hiszek és biztos vagyok” (2Tim 1,12). Az egymás iránti feltétlen bizalomnak ez az alapja: „szeretve vagyok” Isten által, „kitől félnék”? A „megelőlegezett bizalom” szófordulattal sokszor vitázom. Éppen ez a bizalom lényege, hogy nem köt ki semmit, nem szab feltételeket. Szép emberi kapcsolatokat: családban, munkahelyen, nagyobb közösségekben és egy kis hazában csak bizalomra lehet építeni. Ezért tartom betegnek mai társadalmunkat, mert az emberekben megingott a bizalom a korrupciós ügyek, a sok szélhámosság, ügyeskedés kapcsán. Így nem lehet élni. Nekünk, keresztényeknek éppen ezért nagy a felelősségünk, mert mi birtokában vagyunk a bizalom forrásának.

– Mi az, amit a leginkább nagyra becsül a nőkben?

– Elsősorban az anyaságot tartom a legnagyszerűbb női értéknek, és átvitt értelemben a „lelki anyaságot”, vagyis a másokról való önzetlen gondoskodást. Jézus édesanyjára is így gondolok, mint aki élethivatásának fogadta el, hogy másokért él. Édesanyámra, nagymamára is hálás szívvel emlékezem. Az „önmegvalósító” nőket sajnálom.

– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?

– Erre nehezen tudnék válaszolni. Jól megvagyok a bőrömben. Ennyi. Ehhez csak a munkatársaim, tanítványaim tudnának hozzátenni valamit.

– Mit tart a legnagyobb hibájának?

– Amivel küszködöm évek óta: az azonnali (meggondolatlan) igent-mondás. Vonatkozik ez programokra, meghívásokra. Sokszor elhatároztam már, hogy nem vállalok egyházmegyén kívüli „szereplést”. Sajnos sokszor „tőrbe csalnak”. Visszamondani egy programot, lemondani egy felkérést már sokkal nehezebb. Pedig az én napom is 24 órából áll.

Az is „gyengém”, hogy a méltánytalanság, „arcátlanság” lebénít. Meg sem tudok szólalni, ha „övön aluli ütés ér”. Nagyon dühös tudok lenni, a „szókincsem” sem mindig irodalmi ilyenkor, de hála Istennek, hamar „kiderül az ég”.

– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?

– Akik imádkoznak értem. Egy kívülálló ezt nem értheti. Nekem óriási erőt ad az a tudat, hogy sokan ott vannak mögöttem a szentségimádási csöndes imádságukkal, az értem mondott fohászaikkal. Kézzelfoghatóan tapasztalom, hogy az Úristen értük, miattuk felemel a csüggedésből. Ez az én kincsem, „aranytartalékom”.

– Mi az, amit másképpen tenne, ha még egyszer elkezdhetné az életét?

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>