„Amit elértünk, abban tartsunk ki!”

– Egyházközségek a hagyományos értelemben nem alakultak, hiszen például a kecskeméti Szent Család Egyházközség is már az elődöm idején megkezdte a működését. Más kérdés, hogy a templom és maga a plébániakomplexum idő közben épült föl. Épültek újabb templomaink, és nagyon sokat restauráltattunk is, rendbe hozattunk a plébániaépületekkel együtt. Mindez különösen a kilencvenes évek végén és az új évezred első két évében sikerülhetett, amikor jobb pályázati lehetőségeink voltak. A jánoshalmi templomot az alapoktól a tornyáig rendbe lehetett hozni. Már az én időmben épült, és nagyon szeretem a kisizsáki Szent Kereszt- és a műkerti Assisi Szent Ferenc-kápolnát, és persze a dunavecsei szép új templomot is.

Egyházi óvoda épült Kecskeméten, fölújítottunk olyan romos állapotban lévő iskolákat, amelyek már-már a kimúlás határán álltak. Megemlíteném Kalocsán a Katona István Házat, ahol a felújítás után a kincstár is helyet kapott. Ha a jó Isten segít és éltet bennünket, akkor a kalocsai érsekség teljes tetőzete meg fog újulni a mellette levő kollégiummal és a templommal együtt.

– Voltak történelminek mondható pillanatok, amikor a kalocsai érsek szava sokat nyomott a latba. A közvélemény figyelte, hogy mit mond. Okosan, bölcsen, igazságosan kellett szólni…

– Igen, a közéleti szerepvállalás nagyon nehéz, emberpróbáló feladat. Nem egy helyzet volt, amikor két-három tévé egyenes adásban közvetítette a homíliámat. Nem könnyű beszélni nehéz történelmi időkben, de nem bújhatunk el a felelős megnyilatkozások elől. Jól tudom, hogy nem tetszik mindenkinek, amit én mondok. De ahogy a költő mondta: „aki mindenkihez jó, senkihez sem jó”. Aki nem mer senkivel sem szembeszállni a maga igazáért, az végül teljesen elúszik a bizonytalanságban.

Én a keményebbnek mondott nyilatkozataimat is vállalom. Akkor furdalna a lelkiismeret, ha ezt nem tenném. Persze, hogy vannak más világnézetű és más felfogású emberek, ezt megszoktuk a kommunizmus alatt. Az elvtelenségek viszont bántják az embert, sokan vannak, akik mást mondanak és mást cselekszenek.

– Köztudott, hogy Ön szinte mindennap úton van, és nem csak Kalocsa közvetlen környékén tűnik fel rendszeresen. Olyan ez, mintha a Kárpát-medencét egységesíteni szeretné missziós útjaival.

– Jártam több felé, a délvidéki papoknak és a felvidéki magyarságnak egyaránt tartottam lelkigyakorlatokat, miséket, előadásokat. Ha a Jóisten megengedi, akkor 2009 pünkösdjén én fogom celebrálni a csíksomlyói búcsú nagymiséjét, amelyben megemlékezünk az ezeréves Gyulafehérvári Egyházmegye alapításáról. Egyébként is nagy Szűz Mária-tisztelő vagyok, szívesen megyek ilyen kegyhelyekre. Ha most elővenném a naptárt és belelapoznék, akkor kiderülne, hogy szinte egy évre előre le van kötve az időm programokkal. Ehhez nagyon sok kilométert kell úton lenni, de az utazás nem hiábavalóság. Értéktermő lehet az is.

– Érsek úr! Látszik, hogy optimista, aki hisz a misszió, az erőfeszítés értelmében. Ezek szerint nincs még veszve a Szent István-i örökség, van remény…

– Miután a hit nem örökölhető és nem általánosságban meglévő valóság, hanem Isten kegyelme egy-egy ember számára, ezért erre a kérdésre nehéz válaszolni. Nehéz lenne megszámolni, hogy egy keresztény múltú országban mennyi az igazán komolyan hívő ember. De egy biztos, hogy szép számmal vannak. Ahogy különböző elkötelezettségek és körök is léteznek. Szentatyánk, XVI. Benedek mondta, hogy elöl állnak azok, akik napi igényüknek tartják azt, hogy elmenjenek szentmisére, áldozzanak. Aztán vannak olyanok is, akiknek már egy éjféli mise is elég. Megfizetik az egyházadót, a gyereket hittanra járatják, és a végső búcsúhoz egyházi szertartást kérnek. Sokféle identitás. Ilyen az ember, nem statisztikai adat.

– Ön a Felső-Kiskunságból származik, pusztai pásztornépek ivadéka. Viszont a kalocsai érseki rang Önhöz köti már a Bácskát, a Duna-melléki, Kalocsa környéki paprikás vidéket és a Tisza kanyarulatos nyugati partjait is. Mely részek állnak igazán közel a szívéhez?

– A szívemben nincs különbség a tájegységek között. Ma már azonban az embereket, különösen a fiatalokat, inkább a médiatudatuk alapján lehetne csoportosítani. A tájegységi sajátosságok is a gazdasági helyzet, az infrastruktúra szerint mutatkoznak meg. Mert a tanyák, a leszakadó kis falvak világa, ahol már se posta, se orvos, se iskola, más nyomokat hagy az emberi lélekben és gondolkodásmódban, mint a nagyvárosi környezet. De bárhol is él valaki, nekünk az a dolgunk, hogy a hit erejével segítsük küzdelmeit a gondokkal terhes mindennapokon.

– Hála Istennek, fiatal érsekünk van. Korai lenne még Szent Pál után megharcolt jó harcról, végigfutott pályáról beszélni. De egy évtized mégis csak fontos szakasz a főpapi pályán.

– Remélem, hogy még odébb van a csata vége. Csak a Jóisten mutathatja meg, ha célhoz értünk. Elődöm alig élt hosszabb időt, mint én eddig. Az elmúlással, a halállal, az elszámolással újra és újra szembesülök úgy is, hogy látom: már öt paptársam van, akikkel együtt szentelődtem, és ők már az égi hazába távoztak. Az embernek úgy kell élnie, hogy mindent tegyen meg, amit ma megtehet, de a terveiben legyen benne az is, hogy bármikor jöhet a hívás az Úrtól, hogy menni kell. Hogyan lehetne summázni ezeket az éveket? A legfontosabb, hogy működött, élt és talán egy kicsit fejlődött is az egyházmegyénk a rám bízott idő alatt. De szerintem nem kell az embernek annyira komolyan vennie magát, mert akkor még el is hiszi, hogy milyen nagy dolgokat csinált. Megköszönöm az Úrnak, hogy idáig is eljutottam. Szent Pál mondja: „Amit elértünk, abban tartsunk ki!” Tehát – és ez legyen a feladat – rosszabbnak már nem szabad lenni, csak jobbnak…