Cikkek listázása

Az út összeköt – az előttünk járókkal és utánunk érkezőkkel

Megtanult a jelenben élni

Szerző: Lőrincz Sándor

Fotó: Mógáné Aradi Csilla, Lőrincz Sándor

El Camino, az út mindenkinek mást jelent, pedig valamennyien ugyanazon az úton haladnak. Kinek műemlékeket, kinek sportteljesítményt, míg másoknak új kapcsolatokat vagy lelki megerősödést. És sokszínűségében is egy, tudva vagy csak sejtve: istenkeresésünk útja. Aki azonban egyszer elindul, az nehezen tér le róla – vallja Mógáné Aradi Csilla. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal kaposvári régészeti felügyelője csaknem hétszáz kilométer megtétele után jutott el Santiago de Compostelába. A négygyermekes régészt – férjével együtt, aki az ELTE-n tanít földrajzot – korábban is vonzották a szent helyek, az egyházi rendezvények. Többek között jártak már Jeruzsálemben, Rómában, Konstantinápolyban, Medugorjében, Csíksomlyón, és részt vettek a taizéi találkozókon is Prágában, Bécsben és Budapesten. Ezúttal barátnőjével, dr. Csorba Eszterrel vágott neki a zarándokútnak, amelyet újra megtenne.
Több éve érlelődött benne a gondolat, sokat olvasott az El Caminóról, ám a vágy most vált valóra. Mógáné Aradi Csilla leginkább azért vette fel a hátizsákot és a bakancsot, mert üzenetre várt. Így, az ifjúkorból kilépve, az foglalkoztatta egyre erősebben, ha el tud csendesedni, vajon kap-e választ arra, hogy mi Isten terve maradék idejével. Mindig is úgy érezte: van benne egyfajta misszionáriusi hajlam, ám igazán még nem kapott erre meghívást. Ezt szerette volna tisztázni az Úrral.

– Úgy tűnik, nem most kell váltani – jegyezte meg Csilla, aki 8-18 év közötti gyerekeiknek is sokat mesélt a zarándokútról. – Hívást nem kaptam, de kaptam mást. Annak a biztos tudatát, hogy meg kell tanulni a mában élni, fölösleges az aggodalmaskodás, és még fontosabb lett, tovább mélyült a barátságom Eszterrel. Mivel rengeteg emberrel találkoztunk, tanulni kellett a másik elfogadását is, és világossá vált: azok számára, akik keresőként keltek útra – és még talán önmaguknak sem vallották ezt be –, a zarándoklat végére élő valósággá vált istenkapcsolatuk. Jó volt újra érezni azt az atmoszférát, a sűrűn egymásra rakott életet, a sok évszázadot, amit Rómában vagy Jeruzsálemben, és felemelő érzés volt végigmenni ugyanazon az úton, amelyen egykor Szent Ferenc is járt.

Egy fapados járatra, egy Barcelonába tartó gépre vettek jegyet, s útjukat – amit Pamplonában kezdtek – egy hónaposra tervezték, napi 20-30 km-es gyaloglással 10-12 kg-os hátizsákkal a vállukon. Olvasmánynak a Gedeon Társaság kisméretű Bibliáját szánták, amiből Lukács evangéliumát választották reggeli és esti elmélkedésükhöz, ám elutazásuk előtt Varga László atya lelki irodalomként rájuk bízta Kempis Tamás Krisztus követése című könyvét is.

– Szegény jó Kempis mester bizonyára gyakran csuklott a mennyei hajlékban, mert sokszor emlegettük az út során túlzott aszkézisra és örömtelen életre hajló természetével együtt – mondta mosolyogva Csilla. – Számunkra az út sokkal vidámabbra sikeredett. Ismerve természetünk buktatóit, már azt is különleges kegyelemként éltük meg, hogy egyszer sem veszekedtünk, sőt egymás társai tudtunk lenni testi gyengeségünk idején is. Mert persze az is volt – vízhólyagos talpak, bedagadó bokák, feltört vállak, de érdekes módon ezek mind megfértek vidámságunkkal, életörömünkkel, és legkevésbé sem tántorítottak el az út folytatásától. Emlékszem, amint az egyik dombtetőn, az aznapi út során legalább ötödjére lehajított hátizsákom Szent Ferenc szellemében – aki mellesleg egész utunk társa és vezetője is volt, hiszen valamikor ő is itt rótta a kilométereket – testvérré változott, és a korábban keresztként viselt hátizsákok fivérként életünk részévé váltak.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>