Beszélgetés Csóra Miklós vállalkozóval
Az igazi szegénység szemérmes, nem kér…
Szerző: Kovács Ágnes
Fotó: Kovács Ágnes
Csóra Miklós neve jól ismert a vállalkozása révén, különösen a keleti országrész városaiban. 17 cipőboltjának működtetését mára már elsősorban nem profitorientált céllal működteti, hanem 72 család megélhetését biztosító munkalehetőségként. Megkeresésünkre, hogy bemutassuk, szabadkozott, mondván ő csak teszi a dolgát, minden, amije van, a munkaereje, a kitartása, a lehetősége az üzleti életben, nem az ő érdeme. Meggyőződése szerint az ember az adottságát, a tehetségét folyamként kapja az Úristentől: nem hagyhatja magánál megrekedni, tovább kell azt engednie.
– Honnan ered a hite, a nagymértékű adakozási kedve?
– Apai nagymamám mélyen vallásos volt, a hajnali rorátékra 6 km-ről járt be minden reggel Berettyószentmártonból a faluba. Ha egy koldus vagy egy hajléktalan érkezett a faluba, azonnal Csóra nénihez irányították, mondván, ő biztos befogadja vagy segít rajta. Ez a szemlélet kitörölhetetlenül bennem maradt.
– Tehetős asszony volt?
– Egyszerű, hat gyermeket felnevelő parasztasszony volt, biztosan ő imádkozta ki a hitünket is. Azt gondolom, hogy azt a segítőkészséget, ami most bennem van, neki köszönhetem, az ő példaértékű életének, imáinak. Hatan nőttünk fel vallásos család gyermekeiként Berettyóújfaluban. Rendszeresen ministráltunk, mint ahogy az jó katolikus családban szokás. Igaz, édesanyám református vallású volt, de halála előtt 78 évesen – mérhetetlen nagy kegyelemben részesült – áttért a katolikus hitre.
Sajnos a világi élet szele engem is megcsapott, eltávolodtam Istentől, de volt hová visszatérni, voltak emlékeim, élményeim, máskülönben talán elkallódtam volna. Nehéz lehet azoknak, akik nem érezték meg az Isten szeretetét szüleik, nagyszüleik tekintetében. Sokat tanultam kilenc éve elhunyt István öcsém személyes példájából, életviteléből, adakozásából, akinek közel sem voltak olyan lehetőségei, mint most nekem. Tíz éve gyalog zarándokolt el Debrecenből Csíksomlyóra betegen. Ez nagyon megrendített, és akkor elhatároztam, hogy minden napomat szentmisével kezdem, így lettem napi áldozó. Az elmúlt év pünkösdje óta a debreceni Megtestesülés-templom akolitusaként is szolgálok.
– És jött a nagy lehetőség: néhány cipőből „birodalom” lett, ami szerencsés módon jótékonykodással is párosult.
– Édesanyám kiadott egy üzlethelyiséget Berettyóújfaluban, ahol használt és új cipőkkel foglalkoztak. Az a vállalkozás csődbe ment, és édesanyámra maradt néhány megmaradt cipő. Én vállalkozóként dolgoztam mint szobafestő-mázoló, de már akkor nagy volumenű munkákat vállaltam. Mindig az volt a szemléletem, hogy amit teszek, abból a maximumot hozzam ki. Édesanyámnak besegítettem a cipők eladásába, majd beszerzésébe. Most a cipőkereskedés a vállalkozásom profilja, jelenleg az országban 17 cipőboltban 72 dolgozót foglalkoztatunk.
– A városban nemcsak cipőboltjai révén, hanem adakozása révén is sokan ismerik.
– Annak ellenére, hogy négy éve nyugdíjas vagyok, és anyagilag megalapozott a családom jövője, teljes erőbedobással dolgozom. Megtehetném, hogy átadom az üzleteket, de én a Jóisten ajándékának tartom a vállalkozásomat, és addig, amíg van erőm, nem hagyom abba, pontosan azért, mert a munkámmal 72 családnak adok kenyeret. A vállalkozásból képződő profit nagy része sem a saját bankszámlámat növeli, hanem jótékonykodásra fordítom.
– Szabad tudni, mennyit?
– A bevétel 15-20%-át. Többek között havi rendszerességgel támogatom a leukémiás gyerekeket, egy rákbetegek gyógyítására létrehozott alapítványt, az Egyházat, természetesen mindezt név nélkül. Több mint egy éve egy korábbi üzlethelyiséget alakíttattam át lakássá, ahol egy kilencgyermekes édesanya talált otthonra.
– Megkeresik, vagy ön keresi a lehetőséget az adakozásra?
– Többnyire megkeresnek. Ahol felnőttem, négy család élt egy tömbházban, mára már kihaltak belőle az emberek, ezt megvásároltam, felújíttattam, most öt lakás várja az új lakókat. Természetesen a Jóisten segített ebben is. Ahogy elkészült, egy alapítvány megkeresett, amely fogyatékos gyermekeknek, gyengén látóknak keresett lakást. Volt rá eset, hogy üzleti kapcsolataim révén Hollandiából megvásároltam 70 db televíziót, és azt adtam tovább Gyimesfelsőlokra, a Szent Erzsébet Líceumba, a dévai gyermekeknek, valamint nagycsaládosoknak.
– Volt már rá eset, hogy kihasználták a jóhiszeműségét?
– Az igazi szegénység szemérmes. Nem kér. Még ha keservesen is, de inkább összehúzza a derékszíjat, nem fordul segítségért, csak a legvégső esetben. Az igazán szegény embernek rá van írva az arcára a sorsa… Sokszor kérés nélkül segítek, ha látom, hogy szükség van rá. Némi tapasztalatot szereztem e tekintetben az évek során, de a megítélést, hogy helyesen döntöttem-e, van, aki megtegye helyettem. Engem mindig a jószándék vezérel. Egyik alkalommal egy háromgyermekes családapa fordult hozzám, akinek munkát nem tudtam biztosítani, de másfél éven keresztül havi rendszerességgel átutaltam neki egy bizonyos pénzösszeget. Majd árverezték a házát, azt is kifizettem. Néhány hónap múlva ismét hozzám fordult, mire kiderült, hogy nem dolgozik. Ezek után már nem segítettem, mert életerős, fiatal emberről volt szó, és azzal, hogy tovább segítek, csak rosszat teszek, mert meghagyom őt abban a tudatban, hogy így is meg lehet élni, hiszen van, aki kifizesse helyette a tartozásait.
Azóta már sokat gondoltam rájuk, hogy meg kellene keresni őket, hogyan alakult a sorsuk…
Tudom, hogy közel sincs annyi munka, mint amennyire szükség lenne, de ha valaki becsületesen meg akar élni és nagyon akar dolgozni, az talál lehetőséget. A családot el kell tartani, és ez már kellő motiváció kell, hogy legyen mindenkinek.
– Azt is elképzelem, hogy többen dolgoznak az üzletekben, mint amennyi munkaerőre szükség lenne.
– Igen, többen vagyunk, megszánom az embereket és alkalmazom őket. Sőt vannak olyan üzletek, amelyek éppen csak hogy rentábilisak, de nem számolhatom fel őket, mert családokat tartanak el.
– A kitartó munka is az örökség része?
– A 17 bolt árubeszerzését egyedül végzem, sokat kell dolgoznom, de az erőm nem az én érdemem. Nagyon szegény családban nőttem fel, édesapámat az 56-os események miatt 12 évre elítélték, édesanyám hat gyermekkel egyedül maradt. 12 évesen már kaszáltunk, vagont raktunk, bérben dolgoztunk, még kenyérből sem volt elég. A szűkös gyermekkor az életem során csak gyümölcsözően hat, mert értékelem, meg tudom becsülni és tartani az elért eredményeket. A munka becsületes, kitartó embert farag. A Szentírásban is olvassuk: aki nem dolgozik, ne is egyék. 64 éves vagyok, de sokat sportolok, hiszen kell az erőnlét ehhez a sok munkához. Reggelente 2-3 km-t futok, hétvégenként focizok.
– Az egyszerű, nem hivalkodó iroda falán a kereszt, a hagyatékból maradt Szent Antal-kép meghatározó jeleget ad. A munkatársai hogyan fogadják vallásosságát?
– Szent Pál szeretethimnusza nagyon közel áll hozzám, a munkatársaimnak fel szoktam olvasni karácsony táján, amikor közösen ünneplünk. Azt vallom, a személyes példamutatás a legjobb evangelizációs lehetőség.
– Nemrég fogadtak örökbe egy kisfiút.
– Mielőtt örökbe fogadtuk Miklóskát, a lelki örökbefogadás mozgalomhoz csatlakoztam, amely során kilenc hónapon keresztül imádkoztam egy még meg nem született magzatért, és amikor letelt a kilenc hónap, néhány héten belül megérkezett hozzánk egy 6 hónapos kisfiú. Miklóska már 3 és fél éves.
Minden vasárnap együtt megy a templomba a család. A közös esti imádság külön szertartásként van jelen az életünkben. Gyertyát gyújtunk, és a Szentlélek kiáradását énekelve kérjük. Ez az éneklés olyan belső békességet, nyugalmat áraszt a szívünkbe! Igyekszem erre nevelni a kisfiunkat is. Már ő is tudja, hogy az asztalhoz is csak együtt ülhetünk le.
Erőt ad a napi rózsafüzér elimádkozása is. A hitünket erősíteni kell, a napi vallásgyakorlás kellő ellenállással vértez fel a mindennapi életben a világ gyarlóságai ellen.
Úgy érzem, a Jóisten végtelenül szeret, a tenyerén hordoz, annyi kegyelemben, örömben, boldogságban van részem, alig tudom kifejezni a hálámat. Ha befelé tekintek, érzem, hogy egy vétkes, porszem, semmi vagyok Isten szeretetében, és csak esedezek Isten oltalmáért.
