Út menti és szabadtéri keresztek a Veszprémi Egyházmegyében
Fohász a Megváltóhoz
Szerző: Budai Éva
Mélyen szomorkodjatok,
Keseregjen minden sziv,
Aki Jézussához hiv.
Nincsen abban irgalom,
Hozzád buzgó fájdalom,
Aki téged meg nem szán,
Ó Jézus, a keresztfán…”
Faludi Ferenc (1704–1779) nagypénteket, Jézus kereszthalálát idéző verse fájdalmas és gyönyörűséges imádság a kereszten megváltásunkért vértanúságot szenvedett Krisztushoz. (Egyházunk énekei sorában ma is megtaláljuk ezt a fohászt némi módosulással: Keresztények, sírjatok…)
A keresztállítás indítéka többnyire meghatározza a keresztállítás helyét – írja S. Lackovits Emőke néprajzkutató egyik e témakörben írott tanulmányában. Ezek alapján ismerünk engesztelő és emlékkereszteket, hála-, fogadalmi és őrzővédő-, valamint Isten dicsőségére állított kereszteket.
Főként fából, homokkőből, pléh-Krisztussal
A korai kereszteket fából készítették, s ez volt a 18. századiak anyaga is, csak a 19. században tértek át a kőkeresztre. A fakeresztre pléhből, bádogból készítették el a Corpust, amit általában szépen kifestettek, kidíszítettek. A keresztek anyaga később vidékenként változott, a Bakonyban, a Balaton-felvidéken leggyakrabban homokkőt használtak. A kereszteken a megfeszített Krisztus ábrázolása mellett később mellékalakok is megjelentek, így például a kereszt tövében a fájdalomtól megtört Szűz Mária, vagy János evangélista és Mária Magdolna. S vannak olyan keresztek, amelyeknek tövében ábrázolták a közösség védőszentjét is. A 20. századi kereszteknél gyakori a feszület hármas tagolása. A függőleges ág alsó részén az alvilágra, a bűnre, a halálra emlékeztető ábrázolások találhatók, a középső részen a földi létre utaló mellékalakok, míg a felső részen Krisztus látható felmagasztosult alakjával. A feszületek készítőiről rendkívül keveset tudunk, csupán a rezi kőfaragók közül ismerjük egynek a nevét, őt Hála Józsefnek hívták. Az eddigi kutatások szerint az egyházmegyében Pápán, Veszprémben, Keszthelyen, Sümegen, Várvölgyön és Balatonalmádiban voltak kőfaragó műhelyek.
Az út menti keresztek mindig a felszenteléssel váltak kultikus hellyé. Ezután „helyszínt biztosítottak bizonyos ájtatosságok számára, ugyanakkor puszta létükkel is ájtatosságra késztettek. Segítették a fohászkodást, látványuk hozzájárult a láthatatlan elképzeléséhez, de erkölcsi tanítással is szolgáltak. A feszület előtt elhaladó férfiak megemelték a kalapjukat, a nők, gyermekek keresztet vetettek, mások ajkáról felszállt egy-egy röpima.” Ezek a keresztek búcsúztatták a falut elhagyót, köszöntötték az érkezőt, s tájékozódási pontok is voltak egyúttal, vagy a búcsús zarándokok számára pihenőhelyként szolgáltak egy-egy imádság erejéig. Búcsúk előtt a kereszteket mindig megtisztították, újrafestették. Néha liturgikus szertartások helyszínei voltak, például itt tartották meg a búzaszentelőt, a barkaszentelőt, ide érkezett, itt fordult meg a templomi körmenet.