Az európai ökumenikus mozgalmak előzményei
A keresztény Európa életjele
Szerző: Kránitz Mihály
Fotó: Kránitz Mihály
Az ökumenikus mozgalom kezdetei
A legtöbb nép története a háborúk és a küzdelmek története. A gyenge emberi oldal sajnos az Egyházból sem hiányzik, ezért a hittérítés kiemelkedő eseményei mellett mindig megtalálhatók a szakadások és az emberi érzelmek által kiváltott megosztottság. Ezer éven át az Egyháznak küzdelmes utat kellett bejárnia ahhoz, hogy a Krisztus által kívánt egységet megvalósítsa. Ismét csak az emberi kicsinyesség és gyűlölet következtében szekták, eretnekségek támadtak, amelyekre az Egyháznak határozott választ kellett adnia. A hit tisztasága melletti kiállásban jelentős szerepe volt az apostolutódoknak, a püspököknek és a mindenkori Péter-utódnak, a római pápának. A római püspöki szék kiemelkedett a többi jelentős pátriárkai hely közül (Antiochia, Alexandria, Konstantinápoly és Jeruzsálem), mivel Péter és Pál apostol is az örök városban szenvedett vértanúságot. Az első három évszázadban a keresztényüldözés ellenére „magvetés lett a keresztények vére” (Tertullianus), és a Földközi-tenger lakott partvidékén, valamint a kontinensen belül is nagy számban elterjedtek a keresztények.
A középkor kezdetén az Egyház szilárd egysége tette lehetővé, hogy a népvándorlással érkező barbár népek Európában megszelídültek és felvették a kereszténységet. Az Egyház ekkor hatalmi szempontból is jelentős tényező volt, s képes volt hatást gyakorolni az uralkodókra és a fejedelmekre.
1054 azonban a kelet-nyugati egyházszakadást jelentette, és a kezdeti egység megbomlott, mivel mindkét fél önmagát gondolta az Egyház igaz védelmezőjének. Míg az isteni irgalom gyakran pillanatok alatt teljesül, addig az emberi megbocsátásra évszázadokat kell várni. Így történt ez a nyugati és a keleti kereszténység esetében is, mivel a római katolikus és az ortodox egyház csak 1965. december 8-án, a II. Vatikáni Zsinat végén vonta vissza kölcsönösen egymás kiközösítését. A szembenállás ilyen hosszú idejét nem lehet néhány évtized alatt feldolgozni. Az egyházi közeledésnek még számos állomása várat magára, míg testvéri szeretetben újra ki tudjuk mondani, hogy azonos Egyházban élünk.
A késő középkorban és a reneszánsz idején nagyon sok kísérlet vallott kudarcot a keleti és a nyugati egyház újraegyesítésének a törekvésében.
A 16. század elején Európában az Egyház bűnei következtében elindult egy kritikus megtisztulási folyamat, ez volt a reformáció, a keresztény reformátorok mozgalma, mely a nyugati egyházat rendkívüli mértékben megosztotta. Önálló teológiák, istentiszteletek, egyházkormányzati formák születtek, elszakadva az addigi római struktúrától, és önálló intézményi létet valósítottak meg. Az új közösségek már nem tartoztak a pápa fennhatósága alá, maguk határozták meg életrendjüket és szokásaikat. Ezek a szabad közösségek a későbbiek folyamán még több részre szakadtak, s egyre inkább eltávolodtak a reformátorok gondolatától is. Az ilyen kis egyházi csoportosulások számára ezért már nemcsak a létszámban legnagyobb nyugati vagy keleti kereszténységet képviselők tűntek meghaladottnak, hanem több évszázados saját „anyaegyházuk” is. Amerika, de inkább Afrika felfedezésével egy időben a nagyobb történelmi egyházak megtapasztalták az Egyház szétszakítottságának már-már botrányos oldalát, amikor ugyanarra az evangéliumra és ugyanarra a Krisztusra hivatkozva egyazon népet más és egymással ellentétes egyházakba térítettek meg. Mindez nem az Egyház egységét, hanem további megosztottságát idézte elő. A 19. században protestáns egyetemista fiatalok indították el először az ökumenikus párbeszédet a különböző egyházak között. Ennek gyümölcse volt 1948-ban az Egyházak Ökumenikus Tanácsának, vagy más megnevezéssel az Egyházak Világtanácsának a megalakulása. Ez a nagy szervezet 2006-ban már a kilencedik világgyűlését tartotta a brazíliai Porto Allegre városában. A Római Katolikus Egyház a II. Vatikáni Zsinattal kötelezte el önmagát a keresztények egységtörekvése mellett. Ez a fordulat lehetővé tette, hogy Európában is elinduljon az az ökumenikus kezdeményezés, amelynek során a földrészt alkotó keresztények dialógusa lehetségessé vált.
Az európai ökumenikus találkozók
Az Európai Egyházak Konferenciája, mely protestáns és ortodox egyházakat tömörít, 1959 januárjában alakult meg Dániában. Elsősorban az egyházak közötti megbékélést szolgálja. Mintegy százhuszonnégy egyház és huszonöt társult szervezet tartozik a genfi központú intézményhez. A másik nagy egyházi szervezetet az Európai Katolikus Püspöki Konferenciák Tanácsa jelenti, mely 1971-ben alakult meg Rómában, s központja szintén Svájcban, Sankt Gallenben található. Mintegy harmincnégy püspöki konferenciát foglal magába. Ez a két nagy szervezet 1989-ben meglepő helyzetfelismeréssel a svájci Bázelben szervezte meg az első európai ökumenikus nagygyűlést. Ennek témája a teremtés megóvása és az igazságosság kérdése volt. Az akkori egyházi vezetők történelmet írtak, mivel ez a találkozó egybeesett a kelet-európai elzárt társadalmi rendszerek felszabadulásával. Az egyesült Európa, amely épp 2007-ben ünnepelte a Római szerződés ötvenéves aláírását, nagyon sokat köszönhet ennek az első európai ökumenikus összejövetelnek, mivel ekkor már Európa mindkét feléből együtt lehettek a keresztény egyházak képviselői, jóllehet a keleti országokból jöttek még bizonyos tartózkodással és óvatosan viselkedtek. Az 1989/90-es politikai fordulattal azonban az együttműködésnek egy új lehetősége nyílt meg a szabaddá vált Európa keresztényei számára. Az összefogás sürgető igénye eredményezte a második nagy ökumenikus találkozó megszervezését az ausztriai Grazban. Itt felismerve a történelem okozta sebek még mindig érezhető hatását, a kiengesztelődést tették meg a nagygyűlés központi témájának. Míg az első találkozó alapvetően protestáns közegben zajlott, addig a másodikra a katolikus környezet volt a jellemző. A grazi nagygyűlés egyik ajánlásaként szerepelt egy ökumenikus alapokmány megszövegezése, mely pontosít bizonyos szabályokat és feltételeket, s ennek segítségével az egyházak még jobban meg tudnak majd felelni az ökumenikus elkötelezettségnek. Ezt a jelentős dokumentumot 2001. április 22-én fogadták el a franciaországi Strasbourgban. A Charta három nagy részből áll a hit, a közösség és Európa vonatkozásában. Ennek a dokumentumnak a továbbgondolására hívták össze a harmadik nagygyűlést 2007. szeptember 4. és 9. között a romániai Nagyszebenbe (Sibiu).
Az európai keresztények ajánlásai Nagyszebenbõl
Az ökumenikus találkozó Európa kulturális fővárosában, mely a keresztény egyházak nagy seregszemléjének helyszíne volt, magára irányította Európa, de a világ figyelmét is. A többéves előkészület meghozta gyümölcsét, és a kétezer-ötszáz küldött eredményesen vitatta meg az Európára vonatkozó régi és új kérdéseket az evangélium szemszögéből. A műhelymunkák eredményeként pedig kiadta azt a zárónyilatkozatot, amely kiemelten foglalkozott a keresztény közeledés teológiai és istentiszteleti erősítésével, a szegények és a menedéket kérők helyzetével, a környezetvédelemmel és az afrikai kontinenssel való egyre szorosabb elkötelezettséggel. Ahogy a nagygyűlés jelmondatában is szerepelt, az európai egyházak Krisztus jelenlétének fényében látják Európát, és összefogásukkal Európa megújulását és egységét szeretnék elősegíteni.
