Teleki Júlia könyvének debreceni bemutatójáról
„Hol vannak a sírok?”
Szerző: Kovács Ágnes
Ahol nincs fejfa, ahol nem nyílik virág.
Valahol ott, nem messze innen nyugszik
az édesapám.”
Teleki Júlia: Keresem az apám sírját (részlet)
A gyűlölet 60 évvel a mészárlás után is tovább él, nemzedékről nemzedékre száll. Az 1945-ben véglegesen magyartalanított délvidéki Csúrog falu katolikus templomát lerombolták, helyére focipálya került, tégláiból szövetkezeti otthont építettek. A magyar temető helyén disznókat legeltetnek. A temető, ahová háromezer meggyilkoltat – csurogiakat, környékbelieket – hantoltak, ma dögtemető…
– „Hol vannak a sírok?” A nyolcvan évesnek már nincs ereje keresni, nekünk, akkori gyerekeknek pedig már nem sok időnk van ezt megtenni – mondja gondolataiba merülve Telei Júlia Hol vannak a sírok? című könyvének bemutatóján Debrecenben 2007 októberében.
Az olvasó megrendülten szembesül a délvidéki magyarságot irtó 1944-es őszi vérengzéssel. A könyvben hátborzongató, emberi ésszel fel nem fogható gyűlöletből kibuggyanó agresszivitásra emlékeznek a túlélők. „Sózzad-nyúzzad”– a kegyetlenségre buzdítást ritmusra skandálták az elkövetők, emlékeznek a túlélők. A szekérre dobált meggyilkolt rokonaik, szüleik emlékét a trágya alól kilógott végtagjaik látványa őrzi kitörölhetetlenül, örökre…
A Szerbiában élő magyar nemzetiségű Teleki Júlia túlélő szerző könyvének küldetése mégsem a gyűlöletre szítás, nem a bosszúért kiáltás. A visszaemlékezéssel utolsó lehetőségként állít emléket halottainak, hogy az embertelen mészárlás többé ne forduljon elő.
Bács-Bodrog vármegyéjének falvai a német, a szerb lakosság mellett jelentős számban magyar lakta települések voltak a II. világháború idején is. Csúrogon a tízezer lélekszámú település magyar lakosainak száma háromezer fő volt. Az 1944-es vérengzés előzménye ’41-ben kezdődött, amikor a Magyar Honvédség bevonult Délvidékre, amely újra Magyarország része lett. Csúrogon a magyar lakosság üdvözölte a katonákat, de a szerb templom és iskola tetejéről golyózápor fogadta őket, amit aztán a magyar katonák megbosszultak. Utána viszonylagos béke következett. 1942-ben a pravoszláv karácsony ünnepén – január 7-én – a szerb partizánok megtámadták a Csúrogról és Zsablyáról járőrözni induló magyar határőröket, 24 katonát lőttek le. Erre válaszul a magyar katonaság kivégezte az elfogott partizánokat. Így kezdődött el a bosszú. 1944 őszétől – ahogy közeledett az orosz front – 1945 tavaszáig több ezer magyar embert végeztek ki. Majd 1945. január 23-án az otthon maradt nőket és gyermekeket Járekre, a koncentrációs táborba hajtották – ez volt a magyar holokauszt.
– Édesanyám 34 évesen négy gyermekkel egyedül maradt. Egyéves voltam, amikor édesapámat ártatlanul megölték – vallja Teleki Júlia szerző. – 1946-ban a népbíróság határozata alapján a magyar lakosságot az aggastyántól a csecsemőig háborús bűnösnek bélyegeztek, és a magyaroktól kollektív bűnösségükre hivatkozva elkobozták vagyonukat. Rehabilitációs kérelmünkre még ma sem érkezett válasz. (…)
Csúrogon, Zsablyán, Mozsoron nem maradtak magyarok. Erről a Vajdaságban és Magyarországon is nagyon kevesen tudnak. Nincsenek sírok, halotti levelek, emlékhely, nincs, ahová virágot vihetnének a hozzátartozók. A nyilvános megemlékezésre nemet mondtak, azzal indokolva, hogy a történészek még nem dolgozták fel az akkori eseményeket…
– 1994 óta letesszük a keresztet, de a kereszt másnapra, harmadnapra mindig eltűnik. 2002-ben emléktáblát állítottunk, de ledöntötték, majd újraállítottuk, akkor már kalapáccsal verték szét. Nem maradt más, csak a könyv, ezt nem vehetik el, kalapáccsal nem verhetik szét…. – Teleki Júlia sorstársai nevében könyvével rója le kegyeletét az áldozatok előtt.
– A koncentrációs táborban átélt nyolc borzalmas hónap méltán nevezhető a magyar holokausztnak, ami megérdemelne egy emléknapot. A járeki táborban, ahová bennünket is vittek, sok gyermek életét vesztette. 9,5 hónapos, pólyás korú, 22 napos kisbabák haltak meg, egyik 3 hónapos csecsemő édesanyja ölében fagyott meg… Ismerni kell múltunkat! Akinek nincs múltja, annak jövője sincsen – emeli ki a szerző.
Teleki Júliának 1996-ban Visszatekintés a múltba, 1999-ben Keresem az apám sírját, 2007-ben Hol vannak a sírok? kötetével belső kötelezettségnek tett eleget, úgy érzi, legalább könyvbe kell foglalni az áldozatok nevét.
– Nemcsak a Délvidék, hanem az egész magyar nemzet áldozatairól van szó. Amikor születtem, a Délvidék Magyarországhoz tartozott. Nem tehetünk arról, hogy a határok ide-oda tolódtak. Nekünk akkor is a Délvidék a szülőföldünk és a magyar nemzethez tartozunk. Büszkék vagyunk a magyarságunkra, bárhol élünk a világon.
