Cikkek listázása

Interjú Rácz Kármennel és Krisztával

A két Lotti, avagy az ikerség is lehet hivatás?

Szerző: Bodnár Zita

Fotó: Szlovák Judit

Rácz Kármen és Kriszta a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház társulatának tagja idestova nyolc éve. Sok-sok darabban játszottak már, mosolyt csalva a gyerekek arcára, de talán nem túlzás azt állítani, Erich Kästner két Lottijával egészen belopták magukat a közönség szívébe. A művésznőkkel beszélgettünk hivatásról, hitről, ikerségről.
– Mindig is színészek akartak lenni? Kinek jutott az eszébe?

Kármen: – Tizenhat éves korunktól rendszeresen jártunk színházba, nagyon szerettük, de egyikünk se akart igazán színész lenni. Valójában az ragadott meg minket, hogy a színész érzelmeket fejez ki a másik ember felé. Mindig nagy hatással voltak rám az előadások. A színházba járás miatt kerestük fel Földessy Margit drámastúdióját.

A két Lotti
A két Lotti

Kriszta: – Elég későn kerültünk hozzá. Általában pár éves koruktól járnak oda a gyerekek, mi pedig már tizenhat évesek voltunk. Kíváncsiságból, önmagunkat keresve mentünk el. Egyszerűen jól esett odajárni, vereseket tanultunk, jeleneteket játszottunk, énekeltünk. Tizennyolc évesek lettünk, közeledett a felvételi. Margit azt javasolta, hogy menjünk a Színművészeti Főiskolára. Kicsit döbbenten álltunk előtte, de azt mondta, hogy egy felvételit megér, sose tudjuk, mit hagyunk ki vele, ha nem megyünk el. Gondoltuk, végül is miért ne.

– Ugyanabba az osztályba jelentkeztek?

Kriszta: – Kísérleti jelleggel akkor indult először színész-bábszínész osztály. Vezetője komoly szakmai tekintély, Békés András volt. Én ide jelentkeztem, Kármen pedig a hagyományos színész osztályba. Az első fordulóban mindketten továbbjutottunk, és ekkor jött a csavar.

Kármen: – A második forduló rostáján már fennakadtam. A felvételi vizsgán azonban bent ült a másik osztály vezetője, Békés András is, aki megkért, menjek át hozzá felvételizni pár nappal később.

– Mit szóltak a felvételin?

Kriszta: – Nagyon hasonló anyaggal készültünk, mert nem számítottunk arra, hogy egyazon bizottság előtt, ráadásul közvetlenül egymás után fogunk vizsgázni. Felvételizős ruhánk is csak egy volt. Kármen bement, elmondta az anyagot, és közölte a bizottsággal, hogy most ő kimegy, leveszi a ruháját, és átadja valakinek, aki majdnem pont úgy néz ki, mint ő, és az illető felvételi anyaga is nagyon hasonló, de ne ijedjenek meg, nem ő jön be még egyszer. Igazából a Jóisten megnyitotta a kapukat, mi pedig besétáltunk rajta.

Kármen: – Amikor a bizottságot felkészítettem, nagyon-nagyon jót szórakoztak rajta. Azt hitték, hogy mi erre készültünk. Azt gondolták, milyen jó fejek vagyunk, pedig a félelem hozta ezt így ki belőlünk. A harmadik rosta jó hangulatban telt el, sokat dolgoztunk ketten, és aztán végül is ugyanabba az osztályba vettek fel mindkettőnket.

– Előny vagy hátrány volt a főiskolán, hogy ikrek?

Kriszta: – Természetesnek vettük, hogy együtt jártunk a főiskolára. Nem származott belőle se előnyünk, se hátrányunk, viszont nekünk sokat jelentett, hogy együtt vészeltük át a bajokat. Nagyon nehezen viseltük a főiskolai légkört. Egyrészt, ahogy Kármen is említette, a színházban a katarzis a legfontosabb. A színész teljes személyiségével, érzelmeivel játssza el szerepét. Talán nem voltunk elég érettek akkor még ehhez a feladathoz. Nem tudtuk a nőiséget a szó legszorosabb értelmében képviselni egy ilyen fizimiskával, hiszen mindig is fiatalabbnak látszottunk a korunknál. Ennek ellenére próbálták kicsikarni belőlünk. Gyakran mondták, hogy meg kell jeleníteni, menj bele és élj, mert most vagy fiatal, most kell mindent kipróbálni. A mi frissen megtért lelkünknek ez nem ment. A Jóisten nem véletlenül intézte így, hogy együtt vettek fel minket, mert egyedül nem bírtuk volna.

– Hogy jött a gyerekszínház ötlete?

Kriszta: – Harmadévben az egész osztályunk a Pesti Színház A dzsungel könyve című előadásába került gyakorlatra. Ebben különböző szerepekben játszottunk. Nagyon élveztük, mert a zenés műfaj áll igazán közel hozzánk. Az előadáson látott minket egy tanítónő ismerősünk, aki megkért, hogy tanítsunk be egy jelenetet az osztályának. Akkor kerültünk először közel a gyerekekhez. Már a negyedik évfolyamba jártunk, és még mindig úgy éreztük, talán nem a színészi pályán van a helyünk. Ekkor jelentkeztünk a debreceni tanítóképzőbe. Az egész felvételi abszurdnak tűnt. Megértettük, hogy ezek nem mi vagyunk. Elkezdtünk sakkozni, hogyan lehetne összekapcsolni a színházat és a gyerekeket. Mi futottuk a köreinket, miközben a Jóisten régóta mutatta már nekünk: Kolibri.

– Egyszerűen csak besétáltak a Kolibri Színházba?

Kármen: – Bátorság kellett hozzá, de úgy döntöttünk, bekopogunk a Kolibri Színház igazgatójának, Novák Jánosnak az ajtaján, és megmondjuk, szeretnénk a társulatához szerződni. Nagyon meglepődött, sőt talán furcsállotta is. Pont feltámadás napján beszélt az üzenetrögzítőre. Csak körülírta, hogy azzal kapcsolatban, amiről beszéltünk, a válasza: próbáljuk meg. Mentünk a misére, és azt éreztük, hogy a mi Urunk feltámadott, és most vele együtt mi is. Urunk, végigszenvedtünk veled négy évet… Csoda volt, nagyon-nagyon nagy dolog!

Kriszta: – Ez az időszak tudattalan ráhagyatkozás volt a Jóistenre. Mi megtettük, amit tudtunk, de azt mondtuk: Urunk, egyedül csak te tudod, merre halad az utunk. És olyan evidens, hogy a Kolibribe vezetett minket! A Jóisten felhasználta azt, hogy ikrek vagyunk. Békés András is iker, testvére Itala; Novák Jánosnak pedig ikerlányai vannak. Sokan csodálkoznak, hogy még mindig, tizenkét év után is együtt dolgozunk. Amíg a Jóisten ezt engedi, addig mi állunk elébe.

– A gyerekek sokkal spontánabban reagálnak arra, ami a színpadon történik. Érzik, mikor milyen a közönség?

Kármen: – Előfordul, hogy előadás közben kikukucskálok a függöny mögül. Érdekel, hogy viselkednek a gyerekek. Jó megfigyelni őket, beszélgetnek-e egymással, élvezik-e az előadást, nevetnek-e. Ha azonban a szerepem miatt nincs időm meglesni őket, akkor is lehet érezni a színpadon, milyen a gyereksereg. Sokan vannak, akik rendszeresen visszajárnak. A gyerekek egy részének már ismerősek vagyunk, és ez nagyon jó érzés. Nem egyszer előfordult már, hogy más darabban, ha belépünk a színpadra, halljuk, amint egy-egy gyerek felkiált: a két Lotti!

Kriszta: – A gyerekek néha bejönnek előadás után az öltözőbe, hatalmas szemekkel néznek ránk. A tekintetükből kiolvasom, hogy valami fontosat adtam nekik. Nagyon szeretem ezt az érzést. Úgy érzem, a Jóisten elvezetett arra az útra, ahol valóban azt csinálhatom, amit szeretek. A Gondviselés jele a lelki béke, tudjuk, hogy egyelőre ott vagyunk, ahol lennünk kell. A közönség tapsol, meghajolunk, és amikor kimegyünk a függöny mögé, mindig azt mondom: Uram, ez egyedül neked szól. Ráadásul az a kegyelem is megadatott, hogy a kollégákkal szeretjük és tiszteljük egymást. Nagyon sok vendégszínész játszik nálunk, akik mindig azt mondják, mennyire szeretnek eljönni hozzánk, mert a Kolibri a béke szigete.

– Említették, hogy a főiskolán frissen megtértek voltak. Mi ennek a története?

Kármen: – Nem születtünk bele a vallásba. Egy olyan ember által tértünk meg, akire mindig is példaképként tekintettünk. A pasaréti plébániára kezdtünk el járni, ahova ő is járt. A ferences lelkiség mély gyökeret vert a szívünkben. Gimnazistaként úgy gondoltuk, jó lenne hittanra járni, mert szerettünk volna megkeresztelkedni. A Ferenciek terén indult a keresők hittana Katona István atya vezetésével. Elkezdtünk hozzá járni, és azóta is az ő szárnyai alatt vagyunk. Idén Kriszta is jár a Szentlélek Szemináriumra, én most másodszorra végzem. Mi ketten nagyon jó közösséget alkotunk egymással, ezért soha nem éreztük, hogy közösségbe kellene járnunk. Pár évvel ezelőtt született meg bennünk a vágy, hogy szeretnénk valahova tartozni, és most már nem tudnám elképzelni az életemet közösség nélkül.

– Hosszú évek óta töretlen sikerrel játsszák A két Lottit. Mi a népszerűségük titka?

Kriszta: – A történetben a két kislány nem ismeri egymást, egy táborban sodorja őket egymás mellé az élet. Tizenkét éve nem találkoztak, ismeretlenül állnak egymással szemben. Mi harminc éve élünk együtt. A rendezőnk, Kőváry Katalin nem bírta elégszer elmondani, hogy ne így vagy ne úgy viselkedjünk, hiszen a darab szerint most látjuk egymást először. Eleinte nehezen ment. Maga a történet is nagyon jó. Nincs olyan előadás, ahol ne látnék zsebkendőt, könnyeivel küszködő gyereket, anyukát, apukát, nagymamát. Nyolc év után is tud újat mondani számomra egy-egy jelenet. Nagyon szeretjük és a közönség is nagyon szereti. Levehetetlen a műsorról.

– Továbbra is együtt folytatják a munkát?

Kriszta: – Az ikerség feladat, ami nem mindig ­könnyű, de azért adta a Jóisten, hogy ezen keresztül is kamatoztassuk talentumainkat. Néha úgy érzem, talán jó lenne többet külön játszani, legtöbbször mégis együtt vagyunk a színpadon. Bizonyára nem véletlenül. Míg a Jóisten ezt adja nekünk, állunk elébe.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>