Interjú Rácz Kármennel és Krisztával
A két Lotti, avagy az ikerség is lehet hivatás?
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Szlovák Judit
Kármen: – Tizenhat éves korunktól rendszeresen jártunk színházba, nagyon szerettük, de egyikünk se akart igazán színész lenni. Valójában az ragadott meg minket, hogy a színész érzelmeket fejez ki a másik ember felé. Mindig nagy hatással voltak rám az előadások. A színházba járás miatt kerestük fel Földessy Margit drámastúdióját.
A két Lotti
Kriszta: – Elég későn kerültünk hozzá. Általában pár éves koruktól járnak oda a gyerekek, mi pedig már tizenhat évesek voltunk. Kíváncsiságból, önmagunkat keresve mentünk el. Egyszerűen jól esett odajárni, vereseket tanultunk, jeleneteket játszottunk, énekeltünk. Tizennyolc évesek lettünk, közeledett a felvételi. Margit azt javasolta, hogy menjünk a Színművészeti Főiskolára. Kicsit döbbenten álltunk előtte, de azt mondta, hogy egy felvételit megér, sose tudjuk, mit hagyunk ki vele, ha nem megyünk el. Gondoltuk, végül is miért ne.
– Ugyanabba az osztályba jelentkeztek?
Kriszta: – Kísérleti jelleggel akkor indult először színész-bábszínész osztály. Vezetője komoly szakmai tekintély, Békés András volt. Én ide jelentkeztem, Kármen pedig a hagyományos színész osztályba. Az első fordulóban mindketten továbbjutottunk, és ekkor jött a csavar.
Kármen: – A második forduló rostáján már fennakadtam. A felvételi vizsgán azonban bent ült a másik osztály vezetője, Békés András is, aki megkért, menjek át hozzá felvételizni pár nappal később.
– Mit szóltak a felvételin?
Kriszta: – Nagyon hasonló anyaggal készültünk, mert nem számítottunk arra, hogy egyazon bizottság előtt, ráadásul közvetlenül egymás után fogunk vizsgázni. Felvételizős ruhánk is csak egy volt. Kármen bement, elmondta az anyagot, és közölte a bizottsággal, hogy most ő kimegy, leveszi a ruháját, és átadja valakinek, aki majdnem pont úgy néz ki, mint ő, és az illető felvételi anyaga is nagyon hasonló, de ne ijedjenek meg, nem ő jön be még egyszer. Igazából a Jóisten megnyitotta a kapukat, mi pedig besétáltunk rajta.
Kármen: – Amikor a bizottságot felkészítettem, nagyon-nagyon jót szórakoztak rajta. Azt hitték, hogy mi erre készültünk. Azt gondolták, milyen jó fejek vagyunk, pedig a félelem hozta ezt így ki belőlünk. A harmadik rosta jó hangulatban telt el, sokat dolgoztunk ketten, és aztán végül is ugyanabba az osztályba vettek fel mindkettőnket.
– Előny vagy hátrány volt a főiskolán, hogy ikrek?
Kriszta: – Természetesnek vettük, hogy együtt jártunk a főiskolára. Nem származott belőle se előnyünk, se hátrányunk, viszont nekünk sokat jelentett, hogy együtt vészeltük át a bajokat. Nagyon nehezen viseltük a főiskolai légkört. Egyrészt, ahogy Kármen is említette, a színházban a katarzis a legfontosabb. A színész teljes személyiségével, érzelmeivel játssza el szerepét. Talán nem voltunk elég érettek akkor még ehhez a feladathoz. Nem tudtuk a nőiséget a szó legszorosabb értelmében képviselni egy ilyen fizimiskával, hiszen mindig is fiatalabbnak látszottunk a korunknál. Ennek ellenére próbálták kicsikarni belőlünk. Gyakran mondták, hogy meg kell jeleníteni, menj bele és élj, mert most vagy fiatal, most kell mindent kipróbálni. A mi frissen megtért lelkünknek ez nem ment. A Jóisten nem véletlenül intézte így, hogy együtt vettek fel minket, mert egyedül nem bírtuk volna.
– Hogy jött a gyerekszínház ötlete?
Kriszta: – Harmadévben az egész osztályunk a Pesti Színház A dzsungel könyve című előadásába került gyakorlatra. Ebben különböző szerepekben játszottunk. Nagyon élveztük, mert a zenés műfaj áll igazán közel hozzánk. Az előadáson látott minket egy tanítónő ismerősünk, aki megkért, hogy tanítsunk be egy jelenetet az osztályának. Akkor kerültünk először közel a gyerekekhez. Már a negyedik évfolyamba jártunk, és még mindig úgy éreztük, talán nem a színészi pályán van a helyünk. Ekkor jelentkeztünk a debreceni tanítóképzőbe. Az egész felvételi abszurdnak tűnt. Megértettük, hogy ezek nem mi vagyunk. Elkezdtünk sakkozni, hogyan lehetne összekapcsolni a színházat és a gyerekeket. Mi futottuk a köreinket, miközben a Jóisten régóta mutatta már nekünk: Kolibri.
– Egyszerűen csak besétáltak a Kolibri Színházba?
