Budapesti édesapák a szülői mintákról
Az apának ki a főnöke?
Szerző: Plichta Adrien
Fotó: Plichta Adrien
Templomunkban – a zuglói Szeplőtelen Fogantatás-templomban – a vasárnapi szentmise után a feleségek elmondják a Szent Mónika közösség imáját a gyermekekért, majd az édesapák imádkoznak a tabernákulum előtt. Közben agapéra gyűlnek a családok a közösségi teremben, a gyerekek a kertben kergetőznek vagy a hitoktató vezetésével rajzolnak az adott ünnepekhez kapcsolódóan; a felnőttek pedig jókat beszélgetnek egy kávé vagy tea mellett. Az édesapákat faggatom a szülői nehézségekről: milyen apamintát őriznek gyerekkorukból, miként segít gondjaikban a Szent József-tisztelet? Lelkes, pergő párbeszéd alakul többek közt két negyvenes éveik közepén járó családfő, Egri Zoltán és Szőke Mihály részvételével.
Apáik nemzedékében kevés volt a templomba járó hívő, a vallásos nagyszülők hatása viszont még éreződött. Velük jártak templomba, aztán sokaknál a „kibérmálkozás” következett, hosszabb-rövidebb időre elkanyarodtak az Egyháztól. Általában a menyasszonyok, a feleségek érdeme, hogy újra misére kezdtek járni. Itt aztán egy-egy jó pap, mint például Sulyok László, messzire vitte őket a hit világába:
– Nem lehetett ellenállni, kitérni, meg kellett térni. Hihetetlen érzéseimre nem azt mondta, hogy változzak meg, hanem próbált mellém állva segíteni. Olyan volt Laci bácsi reakciója felém, hogy az enyém is csak őszintén és jó lehetett, s aztán másfelé nem is akart menni az ember. Csak úgy lehetett értelmezni azt a helyzetet, hogy van valami külső erő, amelyik az elfecsérelt időt akarja bepótoltatni velem, amely kallódásaimból kivezet – Mihály huszonnégy év távlatából állítja, jó döntés volt. Hiszen felesége, illetve a közösség mellett maradt. Tanulva saját élettapasztalatból, szeretné gyerekeiket megkímélni a nagy lelki vargabetűktől, s valahogy megtartani őket Isten közelében.
„Nem oda érkeztem, ahova indultam, hanem oda, ahova el kellett jutnom” – ez áll a hátunk mögötti, tengert ábrázoló képen.
– Mostanában sok férfi nem felel meg férji és apai hivatásának, mintha a feleség legnagyobb gyermeke lenne. Pedig kell a vezető a családban. A családfő, aki határozott, tetterős, aki vállalja a felelősséget akár a rossz döntésért is. A hierarchia a testvérek között is fontos az életkor, azaz az értelmi érettség szerint: ki kinek a főnöke? A nagyobb, aki vizet hoz neki, aki vigyáz rá az erkélyen, aki példát mutat, hogyan kell a dolgokat jól tenni. A gyerekek orgonasípsora végén az anya után az apa következik, de neki ki a főnöke? – kacsint rám Zoltán. – A világ relativizálja az értékeket: a gyerek és a szülő legyen haver! Én azonban nem állhatom, ha egy gyerek a szüleit keresztnevükön szólítja. Laci meg Kati rengeteg van, de édesapa, édesanya csak egy. Az apa a családban végül is az Atyát képviseli és jeleníti meg; s a mélylélektan szerint az apaképre épül az istenképünk.
A család akkor tudja megvédeni tagjait, ha egységes
– Ma a szülői tekintély ellen dolgozik a világ: arra bíztatja a gyereket, hogy jelentse föl szüleit, ha nem biztosítják számára a függetlenséget – bármit bármikor megtehessen –, vagy ha csak egy kis testi fenyítést is kap tőlük. A kizökkent értékrendben nem találja helyét az ember: a nők elférfiasodnak, a férfiak elpuhulnak, a gyerek gyámoltalanná válik az erőszakos filmekkel, a kellemetlen iskolai, szexuális és egyéb kalandokkal szemben. A család akkor tudja erősebben védeni tagjait, ha egységes. A tekintély nagyban függvénye annak is, hogy hogyan beszél a házaspár egymással, illetve gyerekeiknek egymásról. Ha az egyik szülő engedékenyebb, az egyensúly hiánya felborítja a nevelést.
